2019. 02. 14.

Ki vagyok én?

A legfontosabb dolog, amit tudnod kell magadról ahhoz, hogy helyes önértékelésed alakuljon ki.

Ki vagyok én? Mi a célom a világban? Hogyan tudom helyesen élni az életemet?

Olyan kérdések ezek, mellyel életünk korai éveiben a legintenzívebben foglalkozunk. Keresztényként van pár szerep és cím, amiket hajlamosak vagyunk túlidealizálni. Nőként az anyaság és a feleség szerepe az, amitől titkon várjuk a beteljesedést. Úgy gondoljuk, hogy megszerzésükkel minden a helyére kerül, megtaláljuk önmagunkat. Bármennyire is ki tud teljesedni valaki a szülői szerepben, bármennyire is gyönyörű és szavakkal leírhatatlan dolog, azt kell mondjam, ez nem a végcél. Mert életünk különböző területein, különböző arcainkat mutatjuk meg, apró szeleteket, melyek összességében egy egészet alkotnak, és folyamatosan változnak. Gyermekek vagyunk, társak, feleségek/férjek, anyák/apák, alkalmazottak, vezetők, egyházi személyek, nagyszülők és még sorolhatnám. 

Ezeknek egyike sem fog soha teljesen jellemezni minket, mert az elsődleges és legfontosabb identitásunk az az, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ez sosem szűnik meg, vagy változik a korral. 

Az, hogy Isten gyermeke vagy, rengeteg erőt ad, hiszen az Atya gondoskodik rólad akkor is, ha már esetleg belefáradtál az anya szerepébe, és össze vagy zavarodva. Ő megmutatja neked, hogy mi a helyes,  hiszen Istennel együtt tud csak igazán egy szülő kiteljesedni ebben a szerepben. Ugyanígy egy vezetőt alázatra ösztönöz ez az identitás, hiszen tudja, hogy nem csak a saját erejében, okosságában kell bíznia, a cég terheit megoszthatja nála sokkal magasabb fórumokon is.

Azonban ha ezt elfelejtjük, akkor könnyen belecsúszhatunk abba a hibába, hogy különféle szerepeinkből próbáljuk felépíteni puszta identitásunkat, ami viszont mindig hiányos fog maradni. A „jó keresztény élet” nem azt jelenti, hogy begyűjtünk minden címet, ami elismerést és megbecsülést fog hozni nekünk a közösségünkben. (Kár, hogy ezt a „gyűjtést” a közösség tagjai olyan módon támogatják, hogy közben nem adnak elég megbecsülést az egyedülállóknak, a magányosoknak, azoknak, akik a közkedvelt címekkel nem rendelkeznek. Mindig érzékeltetjük velük, hogy valami hiányzik. De ez egy másik blog témája.)

Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. (Róm 8, 14-17)

Fantasztikus ígéret ez! Egyáltalán nem olyasmi, amit ki lehet érdemelni, ez bizony kegyelem, amiért nem küzdöttünk meg, elég annyit tennünk, hogy kitárjuk a kezünket, és elfogadjuk. Ennek a kegyelemnek a tudatában lehet igazán felvállalni szerepeinket, alázattal és abban bízva, hogy elég erőt fogunk kapni a teljesítéséhez. 

Feltételezhetően azért kevesen kelünk fel minden nap azzal az első gondolattal, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ez persze teljesen érthető és normális, de nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy van egy Atyánk, akinek a kezébe letehetjük a terheinket, akinek a segítségével a legjobb döntéseket tudjuk meghozni, és akinek a szeretetét bár nem érdemeltük ki, de egyszerűen csak van. Az Atya, mint egy jó szülő, emlékeztet minket a gyengeségeinkre, vezet, bátorít, és felráz, ha a rossz útra térnénk. 

Hogy ki vagyok én? Gyerek, testvér, barátnő, alkalmazott vagy szerkesztő? Egyszerre mindegyik és egyik sem. Mert semmim sincs, amit ne kaptam volna, és bár a szerepek változnak, de Isten örökkévaló, és ebben a végtelen perspektívában minden más színben tündököl.

 

Harmati Dóra

Egyéb
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás