Az alagút

Ungváry Zsolt író tisztelte meg a 777 csapatát egy novellájával, fogadjátok szeretettel!

A kis teremben székükkel kört alkottak a terápiás csoport tagjai; korábban mindnyájukat a kórházban kezelték. A közös az volt bennük, hogy a klinikai halálból hozták vissza őket. Néhányan könnyen, pergő nyelvvel, már-már elragadtatottan beszéltek az élményről, mások csak egy-egy szóval, de a többség szinte ugyanarról számolt be: úgy érezték, mintha kívülről látnák magukat, egy alagúton haladtak át valamilyen vakító világosság, melegség felé, ami vonzotta őket. Fénylények beszéltek hozzájuk, találkoztak elhunyt szeretteikkel…

Hirtelen egy középkorú férfi felpattant, és dühösen kiáltotta:
– Hazugság az egész! Nincs Isten, nincs Mennyország. Csönd van és a nagy semmi! Semmi! Én nem láttam alagutat, fényt, szeretetet meg más marhaságokat! Én tudom, én meghaltam, és nem volt semmi! És ha kijutok innen, el is mondom mindenütt. Elmondom a papoknak meg a sok bigott vallásosnak. Nincs Isten, csak a nagy üresség!

Annyira felizgatta magát, hogy még a székét is felrúgva kiviharzott a teremből. Ment, leszegett fejjel, dúlva-fúlva a folyosón. Még hogy alagút meg fény! Ő nem látott ilyesmit, pedig leállt a szíve, fél órán keresztül élesztették újjá. Később elmesélték neki, de saját emléke nem volt. Ezek meg azzal kábítják magukat, a többieket, meg környezetüket, hogy fény, boldogság, megnyugvás… Ne gyerekeskedjünk, kérem! A düh, a feszültség hirtelen mintha egyetlen pontba sugározna; lélegzete elakadt, kiverte a verejték, összeesett.

hirdetés

Napok teltek el, amikor magához tért, az orvos ült az ágya mellett.
– Újabb infarktus – mondta szinte szigorúan. – Még egyet biztosan nem él túl. Most is leállt a szíve, percekig halott volt… Kész csoda, hogy most itt beszélhetünk.
Halál. Hát persze. Nem emlékezett semmire, csak a gyűlöletre. Azokra, akik azt merték állítani, hogy alagút vezet valami csodás helyre, a fény és a szeretet felé. Marhaság! Ő igazán tudja… Még hogy Isten meg üdvösség…

Amikor kisgyerek volt, a nagymamájával járt templomban. A furcsa szagra emlékezett, ami a füstölőből áradt; a keresztre feszített, véres szoborra, az ostya ízére a szájában… Hiszen ő elsőáldozott is. Persze. Járt hittanra… De aztán… A suliban igazán nem volt téma ez az egész. A barátok közt sem, sőt Krisztina, a felesége sem… Vele sokat veszekedett. Nem lehet, most nem lehet gyereket szülni, hát mire, erre a fizetésre, meg az albérletre? És igenis belefér az az üveg bor. Az nem sok, mi az, hogy alkoholista, ne gyerekeskedjünk… De ha időben leteszi az üveget, talán Krisztina is marad, ha megszületik az a kicsi… Ó, Istenem, talán kislány… Igen, copfos kislány. Vagy kisfiú, akivel focizni lehet. Ha nem üti meg akkor a kollégáját, ha megbeszélik normálisan, mint két ember… Miért ez az egész?

Felkelt az ágyból, a szekrényből kivette a ruháját, felöltözött. Most megkeresi… Megy és megkeresi… Kit is? Krisztinát? A focizó kisfiút, aki nincs? A kollégáját, hogy bocsánatot kérjen? A nagymamáját, aki rég meghalt, akinek a temetésére sem ment el… Hogyan találjak meg mindenkit, jaj, Istenem, hogyan!

A templom mellett haladt el. Itt keresztelték, az édesanyja mesélt róla valamikor nagyon-nagyon régen… Belépett a kapun. Az oltárhoz szédelgett, térdre esett és sírt. Bocsáss meg nekem, mami, bocsáss meg, Krisztina, focizó kisfiú… Erős szorítást érzett a mellkasában, oldalra dőlt. Nem mozdult többet.

Hosszú alagútban utazott, de már látta a fényt, érezte a meleget, a szeretetet, az örömöt. Megérkezett.

Ungváry Zsolt

hirdetés