A Papp válaszol!

A Papp válaszol – félelem, a mise fontossága, Eucharisztia

Folytatódik a Papp válaszol, ebben a rovatunkban a 777 olvasói tehetnek fel kérdéseket Papp Miklós görögkatolikus papnak – és családapának!

Dia (Budapest)

Hogyan lehetne leküzdeni a mindig-minden-most-kell, félek, hogy kimaradok valamiből, ha itthon vagyok (divatosabb nevén FOMO) érzést, ami egyre több fiatalt súlyt?

A FOMO (Fear Of Missing Out – „félelem attól, hogy kimaradunk valamiből”) nem egy konkrét valamitől, hanem attól való félelem, hogy lemaradunk valamiről. Látjuk mások boldog képeit a közösségi hálón, mi pedig otthon ücsörgünk. Látjuk mások utazásait, buliról küldött képeit, merész szabadidőtevékenységeit, s mindez szorongással tölt el, mert én nem pörgök ilyen szinten, az én életem unalmasabb, elmulasztom az élet nagy élményeit…

A FOMO jelenségét érdemes filozófiai, teológiai és empirikus oldalról is megvizsgálni.

hirdetés

Filozófiailag a FOMO a szabadság ára. Az egzisztenciális filozófusok (Kierkegaard) írnak arról, hogy a szabadság megszédül a maga lehetőségeitől: mennyi mindent tehet, micsoda magasságokat és mélységeket járhat be!

Szorongással tölti el, hogy ezekből választania kell.

És ha rosszul választ, keveset választ? Mindezt csak fokozza a szélsőséges liberalizmus, ami szerint az a szabadság, hogy bármit választhatunk. Sartre szerint a szabadságnak nincs egy nagy célja, hanem az a szabad, aki mindig dönthet máshogy. A szélsőségesen liberális szabadságfelfogás fél az egyetlen úttól, az elköteleződéstől, a lehetőségek feláldozásától, mert akkor mintha elvesztegetné önmagát.

A kommunizmusban sokunk szabadságát még a diktatúra bénította meg, ma viszont a túl sok lehetőség.

Mindenhol kinyílnak ajtók, s azt hiszi a fiatal, akkor él igazán, ha mindenhová beteszi a kis lábát. Olykor a szülei is delegálják a vágyaikat: „amit mi nem éltünk meg, legalább a gyerekünk élje meg”. Egy év Oxfordban, egy év mosogatás egy luxushajón, egy év karitász munka Afrikában… Fiatal barátaink (olykor a szülei biztatására is) úgy szórják az éveket, mintha időmilliomosok lennének. A liberalizmus nagy ámítása, a „nyerj meg mindent, ragadj meg mindent, élvezz ki mindent” – csak közben nem épül fel egy életpálya, egy család. Fila Béla professzorom mondta mindig: „Vannak, akik 1 méteres körben letapossák a füvet maguk körül: lépnek egyet előre, egyet vissza, belekóstolnak mindenbe, de nem haladnak. Így sok irányba lépegetnek egyet-egyet, de igazából nem jutnak sehová.” Miközben a liberalizmus nagy káprázata szerint mindent meg akarok nyerni, valójában mindent elveszítek: nem lesz életpályám, csak egy csomó fényképem.

Az élet közepén ez nagyon fog fájni.

A teológiai oka a FOMO-nak Isten nagyvonalúsága: az embert valóban szabadnak teremtette. Nem döntötte el senkinek a hivatását, szakmáját, házasságát (ne is vádoljuk a rossz döntésekkel), hanem felnőttnek tekint. Aquinói Tamás beszél arról, hogy a visio beatifica-t nem mi döntjük el, arra Isten mindenkit meghívott. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Nem vagyunk szabadok a végső cél kitűzésében, szabadok vagyunk viszont abban, hogyan is akarunk oda eljutni: mérnökként, anyaként, papként. Ez a szabadság nagy méltósága! Persze a száz irányba menni akaró szabadságunknak ígér még valamit: érdemes egyetlen úton töményen menni, s nem félni, hogy mi mindenről lemaradunk. Péter és társai féltékenykednek, hogy mi lesz a jutalmuk, ha mindent elhagynak, ülhetnek-e jobb és bal oldalról, Márta sok mindennel törődik.

Krisztus megnyugtatja őket és minket: merni kell egyetlen úton becsületesen elindulni, életpályát felépíteni, levágni nem csak a kísértéseket, hanem az életpályánkhoz nem illő jó dolgokat is. Ez viszont hit kérdése, hogy érdemes a kezünket az eke szarvára tenni, s nem nézni hátra, hanem töményen élni. Ezt a hitet az evilági humántudományok nem tudják megadni. Hogy merjünk valamiket elveszíteni, ne érezzük vesztesnek magunkat, ha lemaradunk valamiről – ezt a félelmet a hit tudja megnyugtatni.

A FOMO végső soron a haláltól való szorongás. E földi életből mindent kiszipolyozni annak kell, aki csak evilági boldogságában hisz. Akinek van istenhite, az tudja, hogy úton vagyunk a teljes boldogság felé. Isten ígéretei alapján bízhatunk abban, hogy aki egyetlen úton (családjában, szakmájában, életpályáján) becsületesen halad, az mindent megnyerhet. A hit adja az aranyfedezetet ahhoz, hogy merjek lemondani jó dolgokról, alternatívákról is.

A fizikai síkról csak annyit: túl sok kép, lehetőség ömlik ránk. Alázatosan meg kellene azt gondolnunk, hogy a világ minden örömét, de minden fájdalmát is (!) felvenni csak Isten tudja. Túl sok örömöt, lehetőséget, színességet látunk, s belesajdul a szívünk, hogy nem tudunk mindent megélni. És túl sok szenvedést, fájdalmat, háborút látunk a kommunikációs eszközök révén, s belesajdul a szívünk, hogy mennyi szenvedés van a Földön. Alázatosan be kell látnunk: nem fér minden öröm és minden kín a szívünkbe. Arra csak Isten képes. 

A mi dolgunk a virtuális helyett a reális életünket élni, annak örömeit élvezni és keresztjeit felvenni.


András (Szekszárd)

A minap voltam egy taizéi imaórán, nagyon tetszett. El tudtam csendesedni sokkal jobban, mint a misén. Tulajdonképpen miért fontos a mise? Sokkal könnyebben tudok elmélkedni egy kápolnában egyedül vagy egy imaórán. Miért „jobb” mégis a mise (miért nem lehet helyettesíteni egy imaórával)?

Taize, Roger testvér sokunk szívében jelen van, én magam is sokat köszönhetek neki. Gyanítom, hogy sokan járják végig azt az utat, amelyen én is értem. Gyermekkoromtól a hagyományos liturgiákon, szertartásokon vettem részt, aztán egyházi iskolában érlelődött a vallásosságom. Ám földrengésszerű tapasztalatot jelentett, amikor Pécsett részt vehettem Roger testvér látogatásán, s több ezer fiatallal énekeltük a taize-i énekeket. Aztán pap lettem, folytatom a bizánci rítus hagyományait, de valami csoda történt velem is.

Az imádságnak egy egészen új módját tapasztalhatjuk meg a taize-i imádságokban. Meditatív imák, egyetlen mondatot ismétlünk, s annak igazsága előtt nyitjuk meg a szívünk közepét. Nem „haladni” akar az imádság (valamit kérünk, valamit elvégzünk), hanem jelen lenni. Az imádság nem teljesítéssé válik, hanem életté. Az ima nem egyszerűen találkozás lesz Istennel, hanem belefeledkezés a jelenlétébe. Fontos a testtartás, a légzés, hanyag testtartással nem lehet imádkozni. S mindehhez társul az a sok ezer fiatal, akikkel együtt lélegzünk, gondolkodunk, imádkozunk.

Ezek az imák arra is ráébresztenek, hogy eddig milyen egysíkúan imádkoztam, s micsoda mélységei, változatosságai lehetnek még az imádságnak! Azt hiszem sokakat tanít meg a taize-i mozgalom imádkozni, és sokakat ment meg, akik elfordulnának a hagyományos vallásosságtól. Ráébreszt, hogy jó dolog, ha több lábon áll az imádságos kultúrám: van úgy, hogy jól esik dúdolni, de jól esik egy keleti atya bölcs imádsága is. Van úgy, jól esik zenélni Istennek, de jól esik egy középkori litániát is elmondani. Olykor azok hagyják el az egyházat, az imádságot, akik csak egyféleképpen imádkoztak, a kereszténység káprázatos gazdagságából csak egyoldalú metszeteket láttak. Mindenkit buzdíthatunk, hogy adja át magát a taize-i spiritualitásnak.

DE: Roger testvér két dologra mindig felhívta a figyelmet. Egyrészt senki ne szakadjon ki az egyházközségéből. Taize nem akar világpolgárságot. Taize-ben mindenkinek örülnek, mindenkit nagy szeretettel fogadnak, de aztán mindenkit hazaküldenek: otthon szeressen, segítsen, vigye előbbre a teremtést. Taize soha nem akar a katolikus egyházunkból kiszakítani.

Másrészt Roger testvér különösen nagyra értékelte az Eucharisztiát. Bár protestáns volt, II. Szent János Pál pápa temetésén Ratzinger bíboros őt áldoztatta meg először (mivel vallotta, amit a katolikusok vallanak). Roger testvér szörnyülködne el a legjobban, ha azt hallaná, hogy valakik jobban ragaszkodnak a taize-i énekekhez, mint a miséhez, az Eucharisztiához. Ha Krisztus nem testesült volna, maradhatnánk a taize-i énekeknél. Ám komolyan vette, hogy a történelemben, testileg megtapasztalható kenyérben és borban, a Lélekkel összetartott közösségben, a történelemben kialakult rítusok szerint részesüljünk az Ő szeretetéből. Ne csak spirituálisan, hanem testileg, történelmileg, közösségben, hagyományokban. Az Eucharisztiában folytatódik Krisztus velünk léte. Életét adta ezért. Könnyedén nem tehetjük félre. Kívánom, hogy mélyítsen mindenkit a taize-i lelkület, tanítson mélyen imádkozni, hozzon tavaszi frissességet keresztény életébe – de ezt vigye át a misére.


Boldizsár (Nyíregyháza)

Nemrég hallottam Miklós atyától, hogy a szentáldozás olyan, mintha „parazsat ennénk”. Meghökkent a hasonlat, van ennek bibliai alapja is, vagy jól hangzó kép?

Az Eucharisztikus világkongresszus felé közeledve szeretem azt a képet mindenfelé hangoztatni: a szentáldozás olyan, mintha parazsat ennénk. Természetesen ennek van biblikus alapja. Izajás próféta beszél arról a meghívástörténetében (Iz 6), hogy egy angyal csípővasat ragad, majd azzal parazsat vesz az oltárról (!), és megérinti vele a próféta tisztátalan ajkát. Aztán a próféta előáll: „Itt vagyok, engem küldj!” A próféta nem önmegvalósításra törekszik, hanem küldetésre az isteni tervben. A próféta nem azt mond, amit akar, hanem a parázs jegyet hagy rajta. A próféta nem csak emberi lelkesedésből beszél, hanem a Lélek tüze lesz ajkán. Ebből a parázsból él későbbi egész prófétai küldetése: nemesen válogatja a szavait, alázatosan figyel Isten hangjára, bátran mondja az Úr igazságait, s ebből képes elviselni is a prófétasága miatti bántalmazásokat. A görögkatolikus Liturgián kiskanállal áldoztatunk meg mindenkit, s ez a kiskanál a bizánci szimbolikában az angyal csípővasa. De akkor parazsat adunk mi is!

Ezt azért tartom fontosnak, mert az Eucharisztia vételében egyoldalúan mintha csak a megbékélést, Isten elfogadását hangsúlyoznánk. Azt mondjuk: amikor megáldozunk, földi életünkben akkor vagyunk a legközelebb Istenhez. S valóban megilletődve, meghatódva megyünk a helyünkre, és próbáljuk megélni Istennek ezt a velünk létét, átölelését, békességét. Mindez igaz, de egyoldalú. Egy Fülöp-szigeteki misszionárius tanítványomat kérdeztem, hogy milyennek találja az európai, a magyar kereszténységet, mire azt mondta: „Itt mintha túlságosan bealtatna a kereszténység”. A kereszténységet meghamisítja, aki csak a békességet keresi, de a küldést, a prófétai életet nem. Ezért tartom fontosnak, hogy a szentáldozáskor jusson eszünkbe a próféta ajkát érintő parázs. Isten küldeni akar, prófétai sorsra hív, Lelke tüzét akarja adni.

Bocsánat a profán hasonlatért, de akik a népmeséken nőttünk fel, eszünkbe jut a sarokban fekvő mesebeli gebe is, akit titokban parázzsal kell etetni, s paripa lesz belőle. A szentáldozás (még egyszer bocsánat a profán hasonlatért) titokban történik: intimen belső világunkba fogadjuk Krisztust, hogy minden sápadtságunk, kiégésünk, bűnünk, betegségünk ellenére is ne paripákká, hanem prófétákká váljunk.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás