Egyes felmérések szerint a fiatalok akár ötven százaléka is hátat fordíthat a kereszténységnek az egyetemi évei során: a dermesztő adat – amely az amerikai John Morrowtól származik – rámutat a súlyos problémára. Az író a CrossWalk cikkében három diáktípust mutat be, aki valamilyen oknál fogva elhagyja a hitét.
„Már nem hiszek abban, amiben te.” Ezt a mondatot soha egyetlen szülő vagy ifjúsági vezető sem szeretné hallani. Miután e bomba felrobban és a hullámok elülnek, azon gondolkozunk, hogy valami lehetett volna-e másként. Mi történt ezzel a diákkal, aki olyan aktívan bekapcsolódott a plébánia életébe gyerekkorától kezdve? És sosem hiányzott az ificsoportból. Sajnos ez a forgatókönyv nem a kivételt mutatja be.
A diákoknak körülbelül ötven százaléka felhagy a hittel, miután az iskolát befejezi és elköltözik otthonról.
Mivel a diákok előbb vagy utóbb választanak maguknak valakit, akit majd követni fognak, szerintem sokat tehetünk, hogy ezt az irányt megváltoztassuk. Először is jobban meg kell értenünk azokat a fiatalokat, akik elhagyják a hitüket, miután leérettségiznek vagy lediplomáznak. Sok éven át közép- és főiskolás diákokkal dolgoztam, illetve kutatásokat tanulmányoztam, így elmondhatom, hogy alapjában három diáktípus van, akik hátat fordítanak a kereszténységnek a középiskola után.
hirdetés
A relativista
Ahhoz, hogy ezt a típust megérthessük, ismerkedjünk meg Katival. Keresztény családban nőtt fel és rendszeresen járt templomba. Idővel észrevette, hogy nagyon sok az olyan keresztény a barátai körében, valamint az idősek között is, akik egy dolgot vallanak és mást cselekszenek. És mi ennek az üzenete? Az, hogy a kereszténység vasárnaponként két órácskára fontos az emberek számára, a hét további részében pedig beleolvad a háttérbe.
Idővel Kati elhitte, hogy a kereszténység csak számára jelent valamit, mivel ebben ő személyesen hisz és mert így nevelték. Ahogy idősebb lesz, a hit kezd elhalványodni benne. Kati nem akar ítélkezni és elfogadó akar lenni aziránt, amiben az emberek őszintén hisznek.
Mivel figyel a társadalom jelzéseire, a hite kényelmessé és magánüggyé válik.
Abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezik, a kereszténység elveszíti az életerejét, hiszen az igazi kereszténység lényege a nyilvános hitvallás. Kati pedig nem kockáztatja a kapcsolatait azzal, hogy beszél a barátainak Jézusról, illetve hogy az erkölcsi árral szemben úszik a mindennapi döntéseit illetően. Miért hozná magát kellemetlen helyzetbe?
A lelkieket tekintve a relativista fokozatosan hagyja ott az igazi kereszténységet, de anélkül, hogy látható módon levenné magáról a keresztény címkét. Végülis a hit magánügy, nem?
A sodródó
Ennek a megértéséhez ismerkedjünk meg Istvánnal. Ő is keresztény családban nőtt fel és rendszeresen járt templomba. De idővel kérdések merültek fel benne és kételyei támadtak. Például:
- Isten valóban létezik?
- A tudomány és az evolúció nem vette át Isten munkáját?
- Hogyan foghatom fel ésszel, hogy valaki visszatért a halálból, amikor ez ellentmond minden tapasztalatomnak?
- Honnan tudjam, hogy Isten tényleg szeret engem?
- Az emberek bűnösek és hibáznak, hogyan tudott hát Isten létrehozni egy tökéletes Bibliát?
- Ha Isten tényleg jó és mindenható lenne, akkor nem engedné meg ezt a sok rosszat és szenvedést a világban.
- Vannak homoszexuális barátaim; Isten őket is szereti?
- Azok, akik nem hisznek abban, amiben én, mindannyian végleg a pokolra kerülnek?
Mivel a Youtube- és a Google-keresés nem hozott igazi eredményt, István elkezdte kérdezgetni a körülötte élő keresztényeket.
Sajnos, nagyon hamar rá kellett jönnie, hogy az „igazi” keresztények nem tesznek fel ilyen kérdéseket a közösségükben.
A kérdések és a kételyek azt jelentik, hogy az ember nem hisz eléggé. Úgyhogy István megtanulta lenyelni a kérdéseit, a kételyeit és a bizonytalanságait, és eljutott oda, hogy már egyáltalán nem hitt. „Ez biztosan nem igaz” – gondolja magában. „Hiszen semmi értelme sincs már”. De még úgy tesz, mintha hinne, hogy boldoggá tegye a családját és az ifjúsági lelkészt.
István sosem akart idáig eljutni. Egyszerűen kinőtte a gyerekkori hitét, ami már nem volt elég a számára, hogy az élete következő szakaszára eljuttassa őt. Többre volt szüksége, mint kifestőkre és bibliai történetekre. A sodródás az iskola végeztével folytatódik, és csak ekkor válik nyilvánvalóvá mások számára is, amikor ő már új közösségben van és újfajta szabadságra talált rá. A megkönnyebbülés és a veszteség érzése kavarog benne. Már nem kell színlelnie többé.
A meggyőződés nélküli
Ismerkedjünk meg Andrással. Akárcsak Kati és István, ő is keresztény családban nőtt fel és rendszeresen járt templomba. Idővel ő is küzdeni kezd ugyanazokkal a kérdésekkel és kételyekkel, amelyeket István is feltett a környezetének.
András is válaszok után kutatott, és ő is megtanulta a kemény leckét, hogy a keresztények nem teszik fel ezeket a kérdéseket. A gyógymód egyszerűnek tűnt: keményebben kellene próbálkoznia és jobban hinnie, de ez nem ment. Azt gondolta magáról, hogy talán nem olyan lelki beállítottságú, mint a többiek. A lelkében kavargó frusztráció és elszigeteltség érzése egyre intenzívebbé vált, mígnem távolodni kezdett a keresztény barátaitól és a templomtól.
Aztán András talált néhány társat az interneten, akik olyan blogokat írtak és videókat készítettek, amelyek kifejezték azt, amit érzett. Ezek az emberek jófejnek és okosnak tűntek, és szórakoztató volt a társaságuk. András eljutott arra a pontra, mikor azt gondolta: „Tudjátok, mit? Ebben én már nem hiszek. Nem érdemes. Szerintem nem is igaz.” A meggyőződés hiányában most már el kellett döntenie, hogy magánügyként kezeli a hitetlenségét vagy felvállalja nyíltan. A hite krízisen ment át.
Istvántól eltérően azonban amellett döntött, hogy nem színlel. Elkezdett nyíltan dacolni a szüleivel és a barátaival az iskolában és a közösségi oldalakon egyaránt. A főiskola új kezdetet ígért a számára, ahol önmaga lehet, az a személy, akinek többé nem kell a kereszténység korlátai között élnie.
Az Andráshoz hasonló diákok életében ez a fajta hitkrízis általában egybeesik valamilyen jelentős veszteséggel, traumával, visszautasítás megtapasztalásával, a szülők szétköltözésével vagy válásával, erkölcsi bukással vagy más hasonló tényezővel.
A negyedik út: a hit birtokosai
A relativisták, a sodródók és a meggyőződés nélküliek túlságosan gyakori történetében az a tragikus, hogy ennek nem kellene így lennie.
A diákokat az Isten többre hívta – ahogy minket, többieket is.
Arra hívta őket, hogy bátran kövessék Jézust és átitassák a kultúránkat az ő életmegújító üzenetével. Nincs növekedés dac és kihívások nélkül. Fejlődésük során a diákoknak szükségük van igazi kihívásokra, amelyek próbára teszik a hitüket, miközben még mindig abban a közösségben vannak, amely biztonságot nyújt számukra, az elkötelezett keresztények törődnek velük és fel tudják őket fegyverezni.
A „higgy erősebben”, illetve a „vakhit” megközelítés nem működik, sőt, nem is bibliai alapú. A diákoknak szükségük van egy felnőtt látásmódjára, amely megosztja velük a tapasztalatait és elmagyarázza a világ dolgait. El kell érniük arra a pontra, ahol meggyőződnek, hogy a kereszténység igaz. Már nem elég többé az, hogy látják, hogy a szüleik és a templomi közösségük hisz, ők maguk is a hit birtokosaivá kell hogy váljanak.
Tartós hitet kiépíteni pedig azt jelenti, hogy tudjuk, mit hiszünk, miért hisszük és hogyan éljük meg ezt a hitet.
Ne veszítsük el a bátorságunkat! Kövessük ezt a negyedik utat. Meg vagyok győződve, hogy a diákok sokkal többet elbírnak, mint amit az emberek elképzelnek róluk. Jó hírem van számotokra: a kereszténység nem felnőtteknek szóló mese, hanem valóság, amelyet mindeképpen meg kell ismertetnünk a következő nemzedékekkel is!
Jonathan Morrow
Fordította: Pál Ágnes
Forrás: CrossWalk
Fotó: New York Times, Washington Post
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás