Blog

Kételkedni könnyű. Kételkedni könnyű?

Elgondolkodtató és mindenekelőtt nagyon őszinte írás érkezett a postaládánkba: Ágoston-Papp Dorottya a hitéhez kapcsolódó kételkedéséről számol be. Habár írásának több részével a 777 csapata nem ért egyet – például az abortusz vagy a nyitott kapcsolat témakörében – mégis a téma fontossága miatt a publikálás mellett döntöttünk. Többek között azért is, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat: a 777 egyik küldetése, hogy a hitét kereső emberek támasza lehessen. Mert nem szégyen kételkedni: nem az a nagy baj, ha időnként messze kerülsz Istentől, hanem ha már nem akarsz visszatérni Hozzá! Ezúton köszönjük Dorottya őszinteségét!

Ágoston-Papp Dorottya írása:

„Ah, kételkedni könnyű. Bezzeg rábízni magad Istenre! Az már nem menne mi, mert el kéne engedni az irányítást meg be kéne tartani néhány szabályt!” „Kételkedni az könnyű, lehet szabadon szexelni, meg nem kell szembe nézni a bűneiddel. Persze kitartani a hited mellett az áldozathozatal meg konfliktusvállalás lenne…” „Nem hinni Istenben, ateistának lenni… semmi felelősségvallás, csinálsz, amit akarsz… hát, így egyszerű…” Ilyen és hasonló mondatokat már számtalanszor hallottam, nem csak akkor, mikor valaki felmerte vállalni, hogy nem hisz vagy kételkedik Isten létében, hanem akkor is mikor hívők saját maguk közt beszélgettek arról, hogy miért érdemes az Istent választani. Most, hogy lassan másfél éve magam is szüntelen kételkedek, szeretnék válaszolni ezekre a mondatokra.

Az én kételkedésem kérdésekkel kezdődött. Olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudtam a választ. Olyan kérdésekkel, amelyekre eddig még senki nem tudott nekem elfogadható válaszokat adni. Mások kételkedése másképp kezdődik. Halálesettel, betegséggel, veszteséggel, ellentmondásos vagy egyenesen negatív tapasztalatokkal. De azt nagyon fontos tudatosítani, hogy van oka. Van oka, mégpedig komolyabb annál, mint hogy nem volt kedvünk vagy erőnk a nehezebb utat választani. Aki komolyan kételkedik, az nem azért kételkedik, mert szabadon akar szexelni, nem akar böjtölni vagy fárasztó vasárnaponként templomba mennie.

hirdetés

Aki kételkedik, az nem azonnal adja fel.

Amikor először szegeztek nekem olyan kérdéseket a hitemmel kapcsolatban, amikre nem tudtam válaszolni, azt mondtam: „Nem tudom. Ne haragudj, nem tudom. De nem fogom feladni, újraértékelni a mögöttem lévő 19 év hitét, tapasztalatait egyetlen pillanat alatt. Erre most nem tudok válaszolni, de gondolkozni fogok rajta.” Aki kételkedik, az eleinte nagyon szeretne bizonyítékot találni arra, hogy amit eddig hitt, az igaz. Szeretné valahogy feloldani ezt a kényelmetlen feszültséget, méghozzá lehetőleg abba az irányba, amiben eddig is hitt. Imádkozik, olvas, lelkigyakorlatra megy, kérdez, beszélget. És ha nincsenek válaszok, akkor jön a kételkedés „sűrűje”.

Amikor kételkedsz, akkor igazából az a nehéz, hogy semmiről se vagy száz százalékban meggyőződve. Lehetségesnek tűnik az is, hogy van Isten és az is, hogy nincs. Egyik pillanatban azt érzed, hogy milyen hülye vagy, hát lenni kell Istennek, mert egy ilyen gyönyörű és összetett világ nem jöhet létre „csak úgy”. Aztán meg beszélgetsz valakivel, olvasol egy könyvet, látsz más magyarázatok olyan dolgokra, amik mögött eddig Isten gyanítottad és már nem vagy olyan biztos abban, hogy mikor is vagy hülye. Aztán megint jön egy érzés, hogy ekkora mázli nincs, itt tuti Isten bujkál valahol, aztán meg koppansz, mert megint jön valami, ami azt látszik alátámasztani, hogy Isten nincs.

A kételkedés vergődés.

A kételkedésnek különböző szakaszai vannak. Néha – főleg kezdetben – sírva imádkozol, hogy „hol vagy Isten, hol?!”. Néha meg tisztára buggyantnak, sőt szánalmasnak érzed magad, hogy egy láthatatlan, talán nem is létező Apa szeretetéért könyörögsz. Néha kiolvasod az internet minden bugyrát, forgatod a Bibliát, meg akarod érteni a dolgokat, keresed a válaszokat. Aztán lecseng egy kicsit ez a kezdeti lázas szakasz, és az ember eljut oda – jó esetben -, hogy oké, akkor én most úgy fogok élni, hogy megengedem magamnak azt a feltételezést, hogy nincs Isten és azt is, hogy van. Beleállsz abba, hogy te most nem tudod, hogy mi van. De nyitott szemmel, füllel és szívvel jársz és kész vagy mindkét oldalról meghallgatni és befogadni gondolatokat, és mindkettőt egyforma kétkedéssel fogadod.

Kételkedni hatalmas felelősség. Amikor kételkedsz, akkor nincs ott a Tízparancsolat meg a Katekizmus útmutatásnak. Nincsenek szabályok. Neked kell dönteni és vállalni a következményeket. Tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy elkezdesz kételkedni, semmi sem fekete vagy fehér. Nem tudod többé azt mondani, hogy Istenben hinni jó, ateistának lenni meg rossz, mert eldobod Isten országának ajándékát. Nem tudod többé azt mondani, hogy a válás az rossz, meg nyitott kapcsolatban élni az bűn, mert Isten a házasság szentségét egy férfi és egy nő számára szolgáltatja ki. Nem vagy többé biztos abban, hogy jó dolog a misszió, vagy még bátrabbat mondok, abban sem, hogy mindig, minden esetben rossz dolog az abortusz. És kérlek, ne, ne kezdjünk most el vitatkozni ezekről a kérdésekről, hanem azt érts meg, hogy ha valaki kételkedik, akkor nincs ott az Egyház meg a Biblia útmutatása, nincs olyan, hogy „Isten ezt meg ezt tanította, tehát így kell cselekedni”. Nincs kiben bízni, hogy majd úgyis jóra fordítja a dolgokat és nincs kiben remélni, hogy majd az imáidat meghallgatja. Nem lehetsz sose biztos benne, hogy jól döntöttél. Nincs, aki legitimálja a tetteid. Ha kételkedsz, akkor magadnak kell mérlegelni, érveket és ellenérveket keresni. Bizonyos szempontból kételkedni sokkal nehezebb tehát, mint rábízni magadat Istenre, és az ő tanítása szerint élni.

De közben, aki kételkedik, az is jól akar élni, méghozzá erkölcsi szempontból is.

Igenis vannak dilemmái, hogy mi jó és mi nem, sőt talán még nagyobb dilemmái vannak ilyen téren, hiszen, mint ahogy már emlegettem, nincsenek kőtáblába vésett parancsok, amik eligazítsák. Nagyon szeretném, hogy megértsétek, aki kételkedik vagy nem hisz Istenben, az is a lehető legjobban akar élni, az is lehet szociálisan érzékeny, annak is vannak morális dilemmái.

Kételkedni jó dolog. Amikor elkezdesz kételkedni az eleinte persze rossz, gyötrő, de egy idő után megtapasztalod az áldásait is. Izgalmas dolgokat fedezhetsz fel a világban és magadban is. Kételkedni jó, mert ha meggyőződsz végül valamiről, akkor az annyira a tied lesz, hogy senki nem veheti el tőled.

A kételkedés sok mindenre megtanít. Istenről is.

Én arra biztatlak titeket, hogy ha ti még vagy már nem kételkedtek, adjatok hálát ezért és fogadjátok örömmel és szeretettel a kételkedőket! Ha valaki kételkedik, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy ő nem csak egy együgyű, betanult mozdulatokkal és mondatokkal végrehajtott vallásosságot szeretne, hanem mélységében szeretné megérteni és megtapasztalni a világot, az Istent, nem pedig a ti hiteteket akarja lerombolni. Arra is biztatlak benneteket, hogy ha úgy érzitek, akkor merjetek kételkedni! A kételkedés nem jelenti Isten megtagadását, nem jelenti azt, hogy te rossz vagy, nem jelent semmi mást, csak egy utazást, aminek a végén egy felnőtt, beérett hit lehet a tiéd. Sokkal nagyobb sérüléseid lesznek, ha nem mersz kételkedni, ha megpróbálod kierőszakolni magadból a hitet. Babits Mihály így ír erről a Zsoltár gyermekhangra című versében:

“Néha rángatom, cibálom: – 
tudja hogy csak őt kivánom.  
Az is kedvesebb számára, 
mint a közömbös imája. “
 
Ágoston-Papp Dorottya

Ha te is örömmel osztanád meg gondolataidat, történetedet a 777 oldalán ezzel tanúságot téve a hitedről és az általad vallott értékekről, akkor írj nekünk a kapcsolat oldalon!
(A publikálás jogát fenntartjuk!)

2 hozzászólás

  • Válasz Sensus Fidelium 2019. 02. 01. 17:17

    Nem minékünk, keresztényeknek, (közelebbről: katolikusoknak) kell megérteni az ateistákat; pontosan fordítva: az ateistáknak kell megérteni a katolikusokat. A katolikus hit egyenesen Jézustól származik, aki szent Péternek adta oda a kulcsokat. Ha egy ateista ezt nem érti, egy nap még megértheti. Ha soha nem érti meg, akkor az ő vesztesége, nem a miénk. Senkit nem lehet a hajánál fogva megtérésre ráncigálni.

    “A kételkedésnek különböző szakaszai vannak.” A cikkíró, valószínűleg egy tizenéves diák, az útkeresést, lelki küzdelmet, lelki válságot keveri a kételkedéssel.

    Az üzenem Dorottyának, látogasson el egy-két tridenti misére, aztán meglátja, mit szól hozzá. Említette, szeret az interneten olvasgatni, itt egy jó kis olvasnivaló:
    https://www.fsspx.at/sites/sspx/files/20190630_go_budapest_ungarisch.pdf

    Holnap szombat este pont lesz mise, de vasárnap is, kár lenne kihagyni.

    Kérem a 777-et, tegyétek ezt közzé, hogy minél hamarabb tudja ezt olvasni.

    • Válasz Dorottya 2019. 02. 03. 19:15

      Kedves Sensus Fidelium! (Bár azt hiszem korrektebb lett volna, ha a saját neveden kommentelsz, ahogy én is a saját nevemen írtam meg a cikket, de se baj.)

      Azt gondolom, hogy a “nekünk nem kell megérteni az ateistákat, értsenek meg ők minket” hozzáállással mindössze arról teszel tanúbizonyságot, hogy te nem vagy hajlandó semmilyen, a te világképedbe elsőre nem illő gondolattal foglalkozni, ami – szerintem – szándékos vakság. Ha szeretnél tudni érdemben vitatkozni egy ateistával vagy keresővel, akkor bizony értened kell, hogy ő hogyan gondolkozik. Ha komolyan veszed a hited és nem csak egy betanult vallásosságot akarsz képviselni, akkor tudnod kell válaszolni a kérdéseikre. Például ilyesmikre, hogy: ok, a katolikus hit Jézustól származik, de Jézus valóban Isten fia volt? Ha igen, miért gondolod ezt? A csodái vajon valóban csodák voltak vagy pusztán a tudomány akkori és/vagy mai állása szerint nem volt/nincs rájuk más magyarázat? Miért igazabb más vallásoknál a katolikus vallás? Vajon a hit nem csak annak a feszültségnek a feloldása, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk megmagyarázni a világban? Stb, stb, szerintem nem olyan egyszerű a képlet, ahogy te gondolod.

      Ezt írod: ” Ha egy ateista ezt nem érti, egy nap még megértheti. Ha soha nem érti meg, akkor az ő vesztesége, nem a miénk.” Nekem ez nem tűnik valami keresztényi hozzáállásnak, nem azt mondja a Biblia, hogy “Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.”? (Lk 15,7)

      Nos, valóban fiatal vagyok, de nem egy tizenéves diák, és ha az lennék is, azt gondolom, hogy a bölcsesség mérőfoka nem az emberek kora, hanem az, hogy mennyire készek elgondolkodni valamiről és milyen gondolataik vannak. Nem érzem jogosnak, hogy valaki gondolatait, tapasztalatait pusztán a kora miatt lesöpörd az asztalról és lekezelő stílusban reagálj rá.

      Nem tudom, szerinted mi a kételkedés, ha nem az amiről én írtam, jelesül, hogy az ember bizonytalan, két (vagy több) opciót lát lehetségesnek, és nem tudja, hogy melyik az igaz, nem tudja, mire fog végül jutni. De gondolkodik, érvel, utánajár, “olvasgat” és szeretné megérteni a világ működését. Ráadásul, ha jól értem, neked egy szemernyi kétséged sincs afelől, hogy mi az igazság, úgyhogy nem értem, mi alapján minősíted az én kételkedésemet.

      Szívesen el megyek egy tridenti misére, amint módom lesz rá, de érdekelne, hogy miért gondolod, hogy választ adhat olyasmi kérdésekre, amit fentebb felvetettem és miért győzhetne meg arról, hogy én nem is kételkedek, “csak” lelki válságom van és miért oszlatja majd el jobban a kételkedésemet, mint bármelyik másik mise.