2005. április 2. 21 óra 37 perc. A világ egy pillanatra elnémult s megállt a hírre: II. János Pál pápa itt hagyott bennünket, hogy megtérjen a Mennyei Atyához. A következő beszélgetésben Arturo Mari, a Szentatya személyi fotósa mesél az Aleteia riporterének a pápához fűződő emlékeiről, többek között arról, hogyan változott a fehér reverenda feketére, vagy amikor kis híján lezuhant a repülőgépük.
– Hogyan emlékszik az első találkozásukra?
– A II. Vatikáni Zsinat idején ismertem meg, akkoriban Krakkó érseke volt. Wyszynski kardinális mutatta be nekem, és később minden alkalommal találkoztunk, amikor Rómába jött.
– És aztán pápa lett belőle…
hirdetés– Amikor befejeződött a konklávé és kinyíltak a Sixtus-kápolna kapui, én léphettem be elsőként. Ott állt előttem tiszta fehérben. Végtelen szeretettel tekintett rám, és kedvesen üdvözölt. Első gondolatom az volt, hogy készítek egy fotót, hiszen a világ már alig várta, hogy láthassa az új pápát. Majd meghajoltam és távoztam.
– Melyik a legszebb fénykép, amit a pápáról készített?
– Az év 365 napját vele töltöttem, minden reggel 6 óra 20-tól, amikor fényképezőgéppel a kezemben beléptem a pápai rezidenciára. Szerintem a legszebb fotó az, amit 2005-ben, az utolsó Nagypéntekén készítettem, amint rózsafüzérrel a kezében ült magánkápolnájában. Egy olyan mozdulatát sikerült elkapnom, amit senki más nem látott: fejét a kereszthez támasztotta, megcsókolta Krisztust, majd a szívéhez szorította. Ez a fénykép bejárta a világot, és azt hiszem, mindent elmond az ő pápasáságának lényegéről.
– Ezzel a képpel kapcsolatban sokan azt mondták, hogy azért van keretben, mert a pápa lélegeztetőgépen van. Igaz ez?
– Ez csak kitaláció! Semmi ilyesmiről nem volt szó. Csak a beállítás okozott problémát: a kápolnája annyira kicsi, hogy lehetetlen volt másképp jól beállítani a képet. Ráadásul többen is tartózkodtak bent rajtunk kívül, nővérek, ápolónők, orvosok. Csak így tudtam lefotózni őt.
– Milyennek kell lennie a pápa személyi fotósának?
– Rendkívül alázatosnak és diszkrétnek. Mindig tudatában kell lennie annak, ki is az a személy, aki mellett dolgozik, hiszen nem egy akármilyen emberről van szó, hanem a pápáról. Például az államfőkkel való, kifejezetten magánjellegű találkozóin megesett, hogy a fülembe jutott egy-két szót a beszélgetésből. Ilyenkor különösen fontos a diszkréció, nem szabad meghallani semmit.
– 1981. május 13-án, a pápa elleni merénylet napján Ön is ott volt, közvetlenül a pápamobil mellett. Akkor készítette azokat a híres fotókat, amelyeken látszik, ahogy Ali Agca golyója eltalálja a Szentatyát. Hogyan emlékszik vissza erre a napra?
– Egyáltalán nem emlékszem, hogyan voltam képes akkor fényképezni. Rögtön észrevettem, hogy valami történik, a pápa a szemem láttára esett el. Talán a Szűzanya vezette akkor a kezemet, és a rutinomnak hála megőriztem annyira a hidegvéremet, hogy kattintottam néhányat, és ezek a képek megmaradhattak az események dokumentumaiként.
A Szentatya szenvedett, de nem panaszkodott. Lefektették a földre, amíg a mentőt vártuk, hogy a Gemelli Kórházba szállítsák. Mindössze kétszer szólalt meg, csak annyit mondott: „Szűzanyám, segíts meg engem! Szűzanyám, segíts meg engem!”
– Félt valaha valamitől a Szentatya?
– Soha semmitől! A következő történetet kevesen ismerik. Szenegál felé tartottunk repülőgépen, és éppen elhagytuk Olaszországot, amikor a Földközi-tenger fölött egy jégfelhőbe kerültünk. Mivel a gépünkön nem volt olyan szerkezet, ami ezt szétoszlathatta volna, 12.000 méteres tengerszint feletti magasságból hirtelen 1.500 méterre zuhantunk. Mindnyájan nagyon megrémültünk, úgy tűnt, le fogunk zuhanni. A Szentatya ellenben teljesen nyugodt volt, továbbra is a helyén ült és a breviáriumát olvasta.
Miután a gép újra felemelkedett, kinézett az ablakon, és mintha mi sem történt volna, mosolyogva megkérdezte: „Történt valami?”
– A fényképeken mindig egy mosolygós pápát láthatunk. Látta őt valaha sírni?
– Gyakran meghatódott, különösen, amikor Afrikában olyan kórházakba látogatott, ahol AIDS-es gyerekeket kezeltek. Néha könnyezni is láttam, és habár mindig igyekezett bátorságot önteni másokba, ilyenkor megmutatkozott, hogy ő is csak emberből van.
– Voltak olyan események II. János Pál életében, amikről nem maradtak fenn fényképek?
– Afrikában történt egyszer, egész pontosan Angolában, hogy a fehér reverenda, amit viselt, teljesen fekete lett! Éppen egy szegény családot látogatott meg, és miközben beszélgettek, a kísérői narancslevet és süteményt hoztak. A Szentatya megkínálta a gyerekeket, majd két perc múlva már ki sem látszott közülük: ugrándoztak körülötte, mindenfelől rángatták a ruháját, a nyakába csimpaszkodtak, úgyhogy végül a reverendája tiszta fekete lett! Nem sokkal később az elnökkel volt találkozója, úgyhogy vissza kellett mennie a nunciatúrára átöltözni.
– Melyik az utolsó kép, amit a pápáról készített?
– Ez egy olyan fénykép, amelyik soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt. II. János Pál már a koporsóban feküdt és a titkár, Monsignore Dziwisz és a ceremóniamester, Monsignore Marini éppen az arcára helyeztek egy fehér leplet, ahogy ezt a protokoll megkívánta. Megható pillanat volt, soha nem felejtem el!
– Sokan azt mondják, az utolsó órákban a Szentatya már nem volt tudatánál és hogy már csak gépek tartották életben.
– Igen, azt is beszélték, hogy már három nappal azelőtt meghalt, hogy hivatalosan bejelentették volna a halálhírt. Abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam vele nyolc órával a halála előtt. Amikor az ágyához léptem, térdet hajtottam és Don Stanislao jelentette neki: „Arturo van itt.” A Szentatya felém fordult és széles mosollyal így szólt: „Köszönöm, Arturo, nagyon köszönöm!”, majd újra a másik oldalára fordult. Teljesen magánál volt. Az sem igaz, hogy gépek tartották életben, csak egy oxigénmaszkot láttam a párnája bal oldalán. Derűs volt, készen állt a hazatérésre.
Fordítás: Csepely Rita
Forrás: Aleteia
Fotók: clonline.org, donboscosalesianportal.org, stanzevaticane.org, osv.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás