A Papp válaszol!

A Papp válaszol – nehéz házasság, háború, hivatás

Folytatódik a 777 egyik legolvasottabb sorozata, a Papp válaszol: Papp Miklós görögkatolikus pap minden héten 3 kérdésetekre igyekszik legjobb tudása szerint válaszolni!

Csilla (Dad)

Kérdésem röviden ez lenne: Mindenkinek van Isten által elrendelt hivatása? És itt most a szakmára/munkára vonatkoztatva értem a kérdést, nem a házasságra/papi életre.
Kicsit kifejtve magamra nézve: 30 évesen, egy diplomával és 2 OKJ-val a kezemben, 6 évnyi munka után még mindig nem látom, hol lenne a helyem a munka világában.A munkámat nem különösebben szeretem: szakmailag értek hozzá és elvégzem, de csak mert dolgozni kell. Keresztényként feladatom lenne, hogy gyümölcsöző legyen a munkám is, Istennek tetsző és ne csak túl legyek a napi roboton? Sokszor eszembe jut, hogy fel kellene hagynom a kereskedelmi munkámmal és embereken segítő munkát keresnem, mert keresztény vagyok-de úgy érzem, nem vagyok hozzá elég erős lelkileg, nem vagyok rá alkalmas. De annyi feladat van amit el kell végezni, nem lehet mindenki tűzoltó vagy orvos. Valakinek a postán is kell dolgoznia, vagy a hivatalban és ez ugye nem olyan izgalmas munka.

Nagyon örülök ennek a kérdésnek! Azt érezzük ugyanis, hogy a munka fontosságát képesek vagyunk „túlfújni”. Az ipari forradalom idején került ennyire az élet középpontjába a munka, s az Egyháznak is észre kell vennie, ha „túlfújja” a dolgot. Egy ókori-középkori ember nem azonosította magát ennyire a munkájával, mint mi: a névjegykártyánkon nem az szerepel, hogy keresztény vagyok, nős, 3 gyerekes apuka és szabadidejében néptáncos, hanem csak a munkánk.

hirdetés

Túlzottan identifikálódunk, azonosulunk a pénzkereső munkánkkal.

Ezért történhet meg, hogy aki nem tud kiteljesedni abban a munkakörben, amit végez, ha nem találok a végzettségemnek megfelelő munkát (mondjuk szülés után, vagy az adott környéken), ha csökkentett munkaképességgel foglalkoztatnak, akkor ez mély identitásválságot képez okozni. Aránytalanul fontossá lett a szakmai pályafutásunk, amiért könnyebben beáldozzuk a vasárnapi liturgiánkat, az egészségünket, akár a becsületünket, de még a házastársunkat is. Ez nem a bibliai munkaszemlélet, s nem az egyház szociáletikája – ez az ipari forradalomnak és a tőkés világnak a torz hatása.

Az egészséges szemlélet szerint az identitásunk komplex: kb. 6-8 lábon állunk, amiből csak az egyik a munka. Fontos még pl. a spirituális életünk, a hitünk, a közösségeink, a barátaink, a hobbynk, a környezetben való életünk, a kulturális életünk. Megtörténhet, hogy az ember nem éppen olyan munkát végez, amiben a legteljesebben ki tudna teljesedni, de attól még lehet egészséges személy, ha élete más területeibe beleadja önmagát: az említett példa alapján mondjuk valaki a postán a csekkeket veszi be, tisztességgel ellátja a munkáját, kedves az ügyfelekkel – ám ő nem csak ennyi. Talán mellette igényes családi életet él, jár templomba, van közösségi élete, szépeket olvas, önkéntesen vigyáz gyerekekre, alkalmanként énekel egy templomi kórusban és kicsit kertészkedik is. Jó dolog arra törekedni, hogy a munkánkba minél jobban beleadjuk magunkat: úgy tanulni, olyan pályát választani, vállalkozni – de a munka világában nem minden rajtunk múlik. Arisztotelész szerint az a rabszolga, aki csak a munkával foglalkozik (még ha szabadnak is született).

Amikor a munkáról szóló keresztény tanítás gyökereit vizsgáltam, meglepve olvastam, hogy az első századi szerzetesek kifejezetten a kötélfonást javasolták egymásnak: ez lefoglalja az embert (a tétlent könnyebben kísérti az ördög), viszont nem köt le sok „agysejtet” (na jó, ők ezt nem így írták), s ez a kissé mechanikus munka nagyszerű potenciálokat szabadít fel az imádságra. Ráadásul a kötélfonásból sohasem lesznek veszélyesen gazdagok – még erre is figyeltek. Szóval aki kicsit is mechanikusabb munkát végez, annak van teendője: próbáljon felszabadult agysejtjeivel imádkozni, és próbáljon élete többi területén is kiteljesedni.

Végső soron nem jó „munkásnak” kell lennünk, hanem jó „Krisztus-követőnek”.


András (Szekszárd)

Egy háborúban besorozzák az embereket, hogy öljenek olyanokat, akik valakinek valamiért ellenségeik. Ez alól a keresztények sem kivételek. Tudom, add meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené. De miért kell mégis olyan embereket ölni, akiket soha nem is láttunk?

A kereszténység legnagyobb kihívása az erőszak. Nagypéntek óta ezzel kínlódunk, hiszen Krisztust erőszakosan ölték meg, a Hegyi beszédben parancsot adott az ellenség szeretetére, s tudományosan is tudjuk, hogy az erőszak gyakran elveti az újabb erőszak magjait. Az erőszak annyira kemény kihívás a keresztényeknek, hogy egy kalap alá véve minden erőalkalmazást, mindent képesek vagyunk elvetni, sőt, ahogy a filozófus Nyíri Tamás említi: még jó szavunk sincs a legitim erőszakra-erőbevetésre. Keresztényként eleve ódzkodunk mindenféle erőteljes fellépéstől, s annyira vérszegények, végletesen pacifisták lettünk, hogy a házassági vitában, a szakmai konfliktusban is visszahúzódunk, de még a legitim önvédelemnél, a honvédő háborúnál, az ENSZ égisze alatti békefenntartásnál is morális kétségeink vannak. Minderre biztosan tett egy lapáttal a két világháború minden szörnyű szenvedése.

Tehát mintha keresztényként sokk alatt lennénk Krisztus és a világháborúk áldozatai miatt.

Alapvetően be kell látnunk, hogy még nincs itt a mennyország. Még úton vagyunk. Még szükség lehet az erő alkalmazására. De fogalmilag pontosítsunk: nevezzük „erőszaknak” az illegitim, bűnös gyilkosságot, népirtást, a családi erőszakot, az illegitim túlkapást egy rendőr vagy éppen egy tüntető részéről. De ne tekintsünk minden erőteljes fellépést bűnnek. A rendőr legitim eljárásban alkalmazhat kényszerítő eszközöket, a honvédő (s nem a támadó!) katona megvédheti erő alkalmazásával a háta mögötti családokat, a terrorelhárító kommandós keresztény lelkiismerettel is felléphet a legkeményebb módon is. A Katekizmus pontosan körülhatárolja a személyes és a közösségi önvédelem, az ártatlanok megvédésének erkölcsi feltételeit (2307). Szabad, és olykor sajnos kell erővel fellépni. Persze a legjobb mindig a megelőzés (családi, társadalmi, politikai szinten), az erőteljes fellépés csak a legeslegutolsó eszköz lehet (de az sem barbár módon, az erkölcsi értékek és a humanista jog ott is érvényes marad). Ferenc pápa igaz erkölcsi és jogi alapon szólította fel a tétlenül nézelődő nemzeteket, hogy állítsák meg a szélsőségeseket, amikor Afrikában a keresztény iskolák ártatlan tanulóit szó szerint kardélre hányták.

Amikor életek állnak egymással szemközt, akkor két dolgot tehetek. Talán azt mondom, hogy az én kezemhez ne tapadjon semmilyen vér, s lemondok az önvédelemről. Úgy halok, mint Krisztus és István diakónus, hogy imádkozom a bántóért, s Istenre bízom az ítéletet. Vannak vértanúink, akik ezt választották, s éppen ezzel győzték le sokszor az agresszorokat. Az erőszakmentességre azonban nem mindig lehetőség: ha én vagyok a rendőr, ha én vagyok a férfi, akkor az ártatlanok, a nők és a gyerekek nevében nem mondhatok le olyan könnyen az erőteljes védekezésről. A morálteológia szerint vészhelyzetben annak kell cselekednie, aki kompetensebb! Ő csak úgy nem állhat félre.

A törvényes önvédelem, az ártatlanok megvédése nem csak jog, hanem súlyos kötelesség is, főleg a kompetensek részéről.

Ilyenkor is alapszabály, hogy a támadó élete is értékes, a védekezésnek meg kell tartani az arányosságot (mert csúnyán nézett, nem lőhetem le), a fő cél az ártalmatlanná tevés (fő cél nem lehet a gyilkolás), s csak eltűrt, nem szándékolt következmény lehet esetleg a másik halála (Katekizmus 2263, kettős hatású cselekvés). Sajnos ha a védekező csapás halálos, akkor ezért a morális zsákutcáért a támadó a felelős, ő maga nem hagyott más (békés, erőszakmentes) megoldást.

Nekem nagy szomorúságom, hogy ömlenek ránk az erőszakos konfliktuskezelés filmjei, és egyre több a fegyver a világban. Rászorulnánk egy alapos etikai képzésre mindannyian, hogy ne essünk ilyen-olyan végletekbe az erőteljes fellépésre ill. az erőszakra vonatkozóan.


Péter (Sopron)

Katolikus pap egy feszültségekkel teli házasságban csak az egyik felet karolja fel és látja el lelkivezetéssel, holott a másik fél is igényelné, de megtagadja. Az egyház felszentelt papja így csak egyféle verziót hallván próbálja egyengetni és befolyásolni a házasságban lévőket, de papi tekintélyét és hatalmát bátran lobogtatva tudja biztatni a lelki vezetettségben lévőt, immáron jó barátot, hogy bármikor fel tudja bontani, érvényteleníteni azt amit Isten egybekötött. Nem az egységre való törekvést kellene bátorítani, buzdítani?

A konkrét ügy ismerete nélkül csak általánosságot tudok írni: ha egy párkapcsolat válságba került, akkor azon mindkét félnek dolgoznia kell. Egyedül egy párkapcsolatot nem lehet megjavítani, hiszen az közös szövetség (nem egy dologi tárgy), valóban meg kell hallgatni mindkét felet, gyógyulnia kell mindkét félnek. A kapcsolat gyógyulásáért elsősorban a felek a felelősek, bárki bármilyen tanácsot is ad (jót vagy rosszat), az mind csak tanács, a döntés a páré. Így nem lehet semmilyen tanácsadóra varázslóként tekinteni, aki majd nélkülem megoldja a házasságunkat, vagy megjavítja a páromat, de én nem kellek hozzá… De nem is lehet semmilyen tanácsadót utána hibáztatni, hogy miatta nem sikerült nekünk vagy a páromnak megjavulni.

A házasság személyes szövetség, nem mechanikus eszköz, amit csak meg kellene szerelni. Nagyon fontosnak tartom, hogy aki bajba került, keressen olyan szakembert, aki ezt tanulta, aki már látott sok házasságot belülről, aki tapasztalt. A legtöbben nem ezt tanultuk, más a szakmánk, másban vagyunk profik – nem szégyen olyantól tanácsot kérni, akinek ez a szakmája.

De: bármilyen jó vagy rossz egy tanácsadó, a fő felelősség a pároké.

A terápiának azonban lehet olyan része is, ahol az egyiket jobban be kell vonni (s paptestvérem talán ezt teszi). Előfordulhat, hogy az egyik fél személyiségén kell dolgozni, mert az ő egyéni személyiségi gondjai párkapcsolati gonddá váltak. Igazából nem is a kapcsolat elsősorban a megsebzett, beteg, terhelt, hanem az egyik fél, s ha ő gyógyul, akkor a kapcsolatot is könnyebb újra működővé tenni. Ezt megelőzendő javasoljuk, hogy igyekezzen minden házasulandó fél feldolgozni a múltját, művelni a személyiségét, kiirtani a súlyos bűneit. A fel nem dolgozott egyéni gondjaim, személyiségi torzulásaim tovább terhelik a kapcsolatot, elveszik a levegőt az igazi párkapcsolati konfliktusok megoldásától. Házasságot éretten lehet kötni.

Azt nem gondolom, hogy a papok csak úgy lobogtatnák a lehetőséget, miszerint könnyen és bármikor lehet érvényteleníteni a házasságot. Nehezen adunk össze valakiket (jegyesoktatás, jogi feltételek, sok-sok beszélgetés, tanfolyam), éppen azért, mert nem akarunk érvényteleníteni. A pap dolga azonban nem mindig az egység bármi áron való megmentése: ha érvénytelen egy házasság, akkor bármennyit alszunk rá, bármilyen sokan és hangosan állítják is, az még nem válik érvényessé. Az igaztalanság nem fordul át igazságba, csak azért, mert sok idő eltelt vagy sokan állítják az ellenkezőjét. A pap dolga tehát az igazság kiderítése mindkét fél bevonásával, s abban segíteni őket, hogy az igazság szerint éljenek. De ő maga sohasem merészkedik arra, hogy bárkit rábeszéljen egy házasságra, vagy bárki helyett kimondja annak igaztalanságát.

Ez a felek átháríthatatlan kitüntetettsége és terhe.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás