A Papp válaszol!

A Papp válaszol – vegyes házasság, túlnépesedés, keresztény bíró

A rövid karácsonyi szünet után folytatódik a 777 népszerű sorozata, a Papp válaszol! Ezúttal a túlnépesedésről, a vegyes házasságról és egy nagyon komoly dilemmáról kérdeztétek Papp Miklós görögkatolikus papot.

Mónika (ismeretlen helyről)

Katolikus vallású bíró vagyok. Úgy érzem, a hivatásomat Isten akaratából, az ő támogatásával töltöm be, és sok jót tudok tenni ezen az úton. A szervezetben azonban olyan helyzetbe kerültem, hogy lehetséges, hogy családjogi pereket kellene majd tárgyalnom. Vagyis házasságok felbontásáról, gyermekelhelyezésről dönteni. A kérdésem az, hogy katolikusként részt vehetek-e ilyen ítélkező tevékenységben, vagy ha erre kerülne a sor, el kell hagynom a pályát?

Először is fontosnak tartom, hogy a keresztény lelkületű emberek legyenek csak ott, ahol fontos döntések születnek, ahol sorsok dőlnek el. Segíteni ott lehet sokat! Mindannyian tudjuk, hogy a legjobb jogrend sem tudja lefedni az élet sokszínűségét, az egyedi helyzetek bonyolultságát: ezért ítélkeznek emberi bírók és nem számítógépek.

hirdetés

A keresztény lelkület ajándékoz egy háttértudást, egy többletet, egy stílust, amit szóhoz kell juttatnunk az életben!

A „világot megszentelő keresztények” alaphivatása, hogy a szeretetet kovászként bevigyék az élet sűrűjébe, ez az „általános papságuk”. A fölszentelt papok segítenek tanítással, szentségekkel, lelki vezetéssel – de van a szakmaiságnak egy része, amihez a papok már nem tudnak szólni, ott jön a világi keresztények illetékessége. Ez kitüntetés és teher. Van egy olyan kompetencia, amit szakmailag Ön tud: pap nem tudja megmondani, hol vágjon a sebész, hogyan is rakja össze a költségvetést a politika, vagy a családjogi perekben hogyan ítéljen a bíró. Nagyszerű hivatása lehet Önnek, hogy „terepen”, az élet sűrűjében segíthet a jobb szeretetet megvalósítani, s a nagyobb rossztól megóvni sorsokat.

Másrészt biztosan tudja, hogy a szentségi házasság és a polgári házasság nem ugyanaz. Megtörténhet, hogy a felek nem tudnak már együtt élni, esetleg veszélyeztetik egymást vagy a gyerekeket. Az egyházi jog kimondja, hogy lehetséges ilyen élhetetlen helyzetben az ágytól-asztaltól való elválasztás, azaz az életközösség felfüggesztése, ami akár polgári válást is jelenthet. Ha ez egy érvényes egyházi házasság volt (ami megromlott, de érvényes), akkor azt a különélés vagy a polgári válás nem szünteti meg. Talán így maradnak halálukig, talán az évek múltával enyhülnek (kicsit öregednek, kicsit betegednek, kicsit mélyülnek), s visszatalálnak egymáshoz. Önnek a jelenről kell dönteni: most nem megy, most hogyan mentsük a menthetőt. Ám ha ez egy érvénytelen egyházi házasság volt, akkor a polgári válás is segíthet a helyzetet tisztázni egyházi szempontból is. Nem kell Önnek magára vennie az egyházi bíróság terhét: az ő kompetenciájuk és terhük azt vizsgálni.

Azt nagyon kívánom, hogy sokat töprengjen az Isten szeretetén. Az Ő szeretete egyszerre irgalmas, kedves, megbocsátó, türelmes: sokszor ad esélyt, tud várni, bízik a felemelkedésben. De van a szeretetében keménység is: tud határokat húzni, tud kemény hangon szólni. Pedagógus módon mindkettőt használja, éppen az a művészet, hogy mikor legyen irgalmas, kedves, s mikor legyen kemény. Mindig a véglet az elégtelen, ha csak az egyikkel élünk. Ahhoz, hogy Ön is tudjon az ügyfelekkel olykor irgalmas, olykor kemény lenni, merítsen sokat Krisztus szeretetéből. Kétségtelenül túl nőies lett a kereszténység, elfeledtük, hogy a kemény szeretet is szeretet. Biztosan lesznek helyzetek, ahol egyszerűen a kemény szeretet kell elővenni a nagyobb jó, a gyermek, a leggyengébb láncszem miatt. S biztosan lesz olyan, ahol békíteni még lehet, ahol van remény valamilyen fokú együttműködésre. Az emberekkel csak az tud jól bánni, aki sokat töpreng Krisztus stílusán: az nem lesz felszínes, végletes, de nem is őrli fel magát.

Azt Ön sohasem tudja, hogy mit hoz a jövő. Ön nem Isten és nem tud mások helyett élni. Sok sebet fog látni, s ahogy Teréz anya sok leprás sebeit mosogatta, úgy Ön sok családi sebet fog kezelni, méregteleníteni, gyógyítani, olykor vágni.

Nagyon nagy hivatás a megsebzett szeretet szolgálni – testi, lelki, jogi síkon is.


Anna (Budapest)

Kevésbé személyes témáról, a túlnépesedésről szeretnék kérdezni. Mint ismert, Afrikában néhány évtized alatt a népesség megtöbbszöröződése várható. Az lenne a kérdésem, ilyen esetben (éhezés, vízhiány) támogatható lenne-e a kevesebb gyermek vállalása (pl. kínai egygyermekes családmodell), összefér-e ez a keresztény tanítással? Lehet-e szó bármilyen beavatkozásról, vagy elegendö a hagyományos (segélyszervezetek) segítség?

Az Egyház tanítása mindenütt ugyanaz, nincs más tanítás a családtervezésről Európa és Afrika számára. Az Egyház először is leszögezi, hogy Isten az élet és halál Ura, végső soron az Ő kezében fut össze minden szál. Az embert azonban megtiszteli azzal, hogy „egy különleges részt átadott a maga teremtői tevékenységéből”, így a szülők a Teremtő munkatársai lesznek, a szeretet tolmácsai. Csodaszép hivatás a teremtéshez hozzájárulni!

A szülőknek, ha munkatársak (s nem bábuk), akkor joguk van dönteni a születendő gyermekek számáról. A II. Vatikáni Zsinat Gaudiem et spes kezdetű konstitúció 50. pontja körültekintően írja le, hogy mi mindent vegyenek figyelembe a házaspárok:

„Fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszülett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava.

Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt.”

Az Egyház minden házaspárnak ezt tanítja – a Föld minden országában. Azaz a gyermek mindig kincs, de a fenti szempontokat felelősen gondolják át. Az Egyház sehol sem tanítja, hogy meggondolatlanul szülnie kellene a jó kereszténynek. A jó keresztény nagyvonalú, nemesszívű és felelős is. Az Egyház, a pap nem mondhatja meg egyetlen párnak sem, hogy mennyi gyermeket vállaljon, hiszen a saját élethelyzetében (egészség, társadalmi helyzet, anyagi és szellemi létfeltételek stb.) mindenki maga tudja. Az Egyháztól a „demográfiai robbanás” tekintetében senki ne várjon más tanítást, sohasem fog az „egykézésre” rábeszélni Afrikában, és sohasem teszi kötelezővé a nagycsaládot Európában. Az Egyház elmondja az isteni sugalmazású tanítását – de azzal tiszteli a házaspárokat, hogy felnőttnek tekinti őket.

Érdemes azonban azt is meggondolni, hogy Afrika valójában gazdag. Az igazságtalan gazdasági viszonyok által használja ki őket a világ. Én tanítok afrikai szerzetesjelölteket, és csodaszép családi, közösségi és egyházi életről számolnak be. Szeretik a szülőföldjüket, szeretnének ott boldogulni. Több szeretetet, igazságot kellene odavinni.


Anna (Kiskunfélegyháza)

Lehetséges két különböző vallású, de keresztény ember számára harmonikus és elmélyült barátságban, esetleg párkapcsolatban élni? Hogyan lehet felülkerekedni az eltérő vallási nézetek következtében keletkezett vitákon?

Először is tegyük tisztába, hogy a „különböző vallás” azt jelenti, ha az egyik keresztény, a másik buddhista, muszlim vagy ateista. Ha mindkét fél keresztény, de az egyik katolikus, a másik pl. protestáns vagy ortodox, akkor nem „valláskülönbségről” beszélünk, hanem felekezeti különbségről, jogi nyelven „vegyes vallásról”.  A különbség nem mindegy. Hiszen ha keresztények mindketten, akkor nagyon sok dologban egyezhetnek, ám ha más vallásúak, akkor sok lesz a különbség.

Mit mondhatunk a házasságra vonatkozóan? A katolikus Egyház gyakorlata az, hogy mindkét esetben kéri a katolikus felet: ígérje meg, hogy a saját katolikus hitéhez hű marad (nem lesz ateista, hindu, de református, ortodox sem), s hogy a gyerekeket katolikusnak igyekeznek megkeresztelni. Az illetékes püspök felé írásban kell benyújtani ennek az ígéretét, s utána jöhet a lagzi.

Ez kukacoskodás az Egyház részéről, vagy a fenntartása azért felhívja a figyelmet valamire? Alapvetően a legstabilabbnak akkor látjuk a házasságokat, ha a legtöbb fontos életterületen egyezik a felfogásuk. Minél nagyobb az egyetértés az élet sok-sok területén, annál könnyebb és gyümölcsözőbb az együtt haladás. S minél több a különbség, annál több lesz a vita, az előreprogramozott konfliktus, bizonyos közös örömök hiánya (pl. nem tudunk együtt szentáldozáshoz járulni, együtt gyónni). Két évtizedes papság után azt kell mondanom: nem elég az, hogy „csak rendes ember legyen”. A házasság elég jó nehéz, az okos ember nem terheli meg előre programozott egyet nem értésekkel. A pszichológia is azt mondja: az ember azzal könnyebben tud együttműködni, aki a vallást ugyanolyan komolyan veszi, mint én. Ha én rendszeresen gyónó és áldozó vagyok, tartom az egyházi etikát, fontos az ünnepek keresztény megtartása, örömben és szenvedésben is tartom magam az egyházi tanításhoz – azzal leszek igazán boldog, azzal értetem meg magam félmondatokból, azzal nem kell vitázni alapvető dolgokról, aki ugyanilyen. A közös spirituális örömöket, etikai egyetértést nem lehet elég magasra értékelni.

Ha katolikusként kötök házasságot protestáns vagy ortodox hívővel, az sok közös alapot adhat, de mégsem tekinti az Egyház „semminek” a különbséget. Ekkor két út lehetséges: talán katolikussá válik a másik. Az Egyház senkire sem kényszerítheti a katolikus hitet: erre meghívhatja a nemkatolikus felet, a házastársa jó példát adhat, de ez nem kényszer. Ha pedig marad a maga felekezetében, akkor át kell beszélni a „családi spiritualitást”, azaz hogyan is legyen a családunk Krisztus-követő. Sokkal-sokkal több dologban egyezünk, mint különbözünk, nem szabad engedni, hogy a hitviták ezt a sok egyezést aránytalanul megmérgezzék! A különbségeket nem nivelláljuk, de arányosan tekintjük. A két felekezet kincsei, egyházi közössége, papi-lelkészi barátai, a különböző tradíciók gazdagíthatják is egymást. Van egy evangélikus trombitaművészem, aki görögkatolikussal kötött házasságot, s minden felekezeti nehézséget akkor kezdett látni pozitívan, amikor azt mondtam: „csak gazdagabb leszel, ha Luis Armstrong mellett Bach műveit is fújod”. Az immár új házaspár azóta mindkét közösség élő tagja, csodaszép minták a vegyes házasság működőképességére.

Krisztus egészen biztosan összekötni akarja a házaspárokat, s nem megosztani. Az iszlámot lassan testközelből tapasztaljuk meg, s jobban látjuk: az igazi különbségek a vallások között vannak, nem a felekezetek között. Meg kell becsülnünk, ha a családok keresztény alapokra akarnak építeni!

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

 

 

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás