Folytatódik a 777 egyik legmélyebb tartalma: a Papp válaszol rovatunkban Papp Miklós atya 3 – általában rendkívül nehéz és őszinte – kérdésre válaszol, amelyeket ti kérdeztek! Erre természetesen most is meglesz a lehetőség, illetve ezúton köszönjük annak a több tucat embernek a türelmét, aki még a válaszára: előbb-utóbb mindenki sorra kerül!
Virág (Ács)
Úgy érzem talajtalan vagyok. Úgy is mondhatnám, olyan vagyok, mint egy fa, aminek nincsen stabil törzse és a szél nem csak az ágait, egészen a gyökeréig megrengeti. Bármi történik olyan elveszett vagyok. Az életem kielégítő (munka, párkapcsolat), sok mindenért hálás vagyok. Emellett is folyton félek és szorongom, attól hogy elhagynak, nincs értelme az életemnek, hogy, nem vagyok jó. Már sok önfejlesztésen vettem részt, tudatosan igyekszem ezt kezelni de gyakran elhatalmasodik rajtam és borzasztó belső/külső világot eredményez. Nem tudom az okot sem. Mit tehetnék ?
Az embert eltöltheti egyfajta szomorúság, melankólia, szorongás a konkrét élete miatt: ha nem jók a tettei, ha pazarolja az életét, ha sok a bűne, ha sok rajta a teher… Ám ha nagyjából minden rendben van, akkor is meglephet minket egy mély melankólia, gyökértelenség. Ez érzelmileg nem esik jól: mi bajom van? Nagyjából minden rendben van, miért nem vagyok boldog? Nem vagyok normális? Először is azt kell mondanom: annak tényleg örülni kell, amit Isten nekünk ajándékozott! Tudni örülni a családomnak, a munkámnak, a kutyámnak és egy jó pizzának. Az egész lét Istenben van: nem akarok vak, hálátlan, irigy, tompa lenni, akarom élvezni az istenadta jót!
A lélektan önismeretre és életvezetésre vonatkozó igazságai fontosak: lehet, hogy melankólikusabb az alaptermészetem, s ne akarjak másvalaki lenni, szeressem magam így. Lehet, hogy életem fontos szakaszában váltáshoz érkeztem, s ezért a „talajtalanság” érzése. Aztán az életközép idején szinte kötelező a krízis (a normatív, a fejlődésre segítő krízis), talán az köszön be lassan. Végül idősebb korunkban a halál előszele hozza el ezt a hangulatot. Mielőtt Istennel magyaráznánk ezt a hangulatot, állapotot, valóban érdemes a pszichológia bölcsességeit meghallgatni. Mindig a baj síkján kell segíteni: ha vérzik egy seb, akkor fizikailag kell ellátni, ha vérzik egy lélek, akkor kihagyhatatlan a pszichológia orvoslása.
hirdetésHa túl sok a szorongás, ha félek, hogy elhagy mindenki, ha nincs önbecsülésem (nem vagyok elég jó), akkor a Miatyánk elmondása előtt-után-mellett igenis fontos egy jó lelki szakember gyógyítása.
Ám túl sok-sok pszichológuson, valóban eljuthat az ember oda, hogy igazából rendben az életem, nagyjából egészséges vagyok (pszichésen is), mégsem múlik ez a homályos életérzés. Azt kell mondanom: létezik egyfajta metafizikai unalom, szorongás, amit Ágoston élethossziglani „nyugtalanságnak” nevez. Az ember metafizikai lény, azaz túl (metá) van a fizikain. Istenre irányul. Ezért tudja unni a legjobb házastársát, családját, munkáját, a legjobb életét is, mert evilágon és önmagán túlra irányul. Minden evilági gyökerünk valójában inog, minden sziklaszilárd identitásunk még úton van, minden életszentségünk még beteljesedésben van. Nagy megszédülés, amikor az ember átérzi, hogy metafizikai lény, s nem tud abszolút belesimulni a legjobb földi életébe sem – ám ekkor jön a nagy belátás, a nagy „aha” élmény is! Aki megsejti, hogy egész léte benne van Istenben, az képes hirtelen megvilágosodni: mintha függönyként húznák el a melankóliát, unalmat – elkezd örülni annak, ami van, s sóvárogva várni a színelátást. Ahogy az isteni Gyermek van a jászolban, úgy vagyunk mi is a Szentháromság szeretetében. Isten a jászolban, a jászol a világban, a világ Istenben!
Erika (Nyíregyháza)
A karácsony szerintem a szeretetről és az elmélkedésről szól. Miért hiszik sokan, hogy minden a pénzről szól?Ez a világ már csak üzlet vagy béke. Miklós atya mit szól ehhez?
A karácsony valóban a szeretetről szól, de nem akármelyikről. Benedek pápa is felveti a kérdést (Deus caritas est): szeretjük a pizzát, a kutyusunkat, a családunkat és Istent is – de ezek mind egyforma szeretetek? Vagy egymás mellett vannak? Karácsonykor nem egyszerűen a szeretet ünnepeljük, hanem „a” Szeretetet. Ezt még a keresztényeknek is meg kell gondolniuk, mert előfordulhat, hogy ők is csak az emberi szeretetet ünneplik. Észrevétlenül is azt gondoljuk, hogy akit szeretnek, van családja, nem gyászol, nem vált el, annak jó karácsonya van. S akit elhagytak, aki magányos, aki gyászol, annak nincs jó karácsonya. Ha így beszélünk, ugyanott vagyunk, mint a pogányok… Pedig jó karácsonya mindenkinek van! Mert elsősorban nem az egymástól kapott szeretetet ünnepeljük, hanem a Szentháromságtól felénk forduló agapét. Így ne legyen önelégült, aki tobzódik a jó szeretetkapcsolatokban, s ne keseredjen el, akinek ez hiányzik: az ünnep nem erről szól. Az ünnep közepében szelíden az isteni szeretet pulzál. Akinek volt már borzasztóan rossz karácsonya, s felsejlett a szívében, hogy „mégis” megszületett, és „mégis” ünnepelhetünk, és „mégis” van értéke az életnek, az sejthetett meg sokat a karácsonyi öröm mindent átütő szelíd erejéről.
Karácsonyi ünneplésünk kultúráját ehhez kellene igazítanunk. Ebben elsősorban a legeslegfontosabb, hogy találkozzunk ezzel az elénk siető Istennel: szertartásra menni, szentáldozásban egyesülni Vele, csöndben térdelni a jászol előtt. Aztán fontosak a szeretteink: a minőségi együttlét, amikor időzünk egymásnál, van idő ránézni értékeinkre, közös élményeinkre. Ehhez kellene igazodnia az ajándékainknak is: nem gondolom, hogy fakírként minden ajándékozást el kellene vetnünk. Az ajándékokat mindenki szereti, s jó adni és kapni is. Teológiailag a fakír lét, a rigorista világmegvetés nem igazolható! Szabad egy jót enni, játszani, nagyokat nevetni! Persze az ajándékaink legyenek transzparensek az ünnep lényege felé, legyenek személyesek, legyen egy kultúrájuk – akkor az megóv a pénzközpontúságtól.
A karácsonyban nagyon szeretjük a békességet is. Olyan jól esik odatérdelni a jászol elé, csöndben lenni a nagy éjszakában, olyan jó odabújni Istenhez! Nem kérni, számolni, bocsánatért esedezni, bűneim (válásom, függőségem) miatt szégyenkezni, hanem csak úgy odabújni Istenhez. A karácsonyi békesség csodajó érzés! Ám a békesség fogalmát meghamisítjuk, ha nem vesszük észre, hogy ez a béke nem csak átölel, hanem küld is: a Gyermek egy szikra, aki lángra akar lobbantani minket! A betlehemi csönd megerősítés a szeretetben, aztán küldés a világ küzdelmeibe!
A karácsonyban van békesség és „puskapor”, dinamika, szikra, küldés is.
András (Székesfehérvár)
Azt szeretném kérdezni, hogy mi lett a dinókkal? Hiszen a Biblia azt írja, hogy Isten megteremtette a világot és látta, hogy minden amit alkotott, az jó. Tehát akkor a dinók mégsem voltak jók?
Mosolyra indító kérdésedet szeretném elmélyíteni, s még nehezebbet kérdezni – karácsony fényében. Mielőtt az élet kialakult a Földön, évmilliárdokig ütköztek a kövek, a bolygók: mintha a kozmosz sokat „szenvedett” volna azért, hogy mi legyünk. Az egész kozmosz gigantikus kőrengetege mintha „kiszenvedte” volna az életet. S mivel egyelőre nem tudunk más életekről, a csillagokat bámulva nyugtalanít a kérdés: ez a nagy „pazarlás” értünk van? Aztán elindul az élet, s valóban heroikus a próbálkozás, ahogy mindenütt próbál megkapaszkodni a változatos élet. Fajok keletkeznek s kimúlnak (a dinók is): mintha a magasabb szintű életet, az embert „kiszenvedték” volna. A túl sok „véletlen” és „magától” mintha egyetlen irányba mutatna: az ember létrejöttére, ami nem egy szenvedésmenetes folyamat. Aztán jön Krisztus, és félelmetes módon Ő is arról beszél: aki még magasabb szintre szeretne lépni, azaz szeretne szent lenni, annak is át kell mennie a szenvedésen, fel kell vennie a keresztjét. Lét – élet – emberi élet – szent élet: egy nagyívű fejlődés Istentől Isten felé. Egészen elámul és felizzik az ember, ha megsejti ezt a kozmikus evolúciót (Teilhard de Chardin), ha a fűszálat és a csillagokat látva felfogja, hogy ő is benne van a megszentelődés kozmikus folyamatában.
A nagy kérdés az: a nagyobb jóért miért a kell „kiszenvedés”? Miért kell a kozmosz köveinek évmilliárdokig ütköznie? Miért van szenvedés a biológiában, a fajok kimúlásában, miért jó, ha a csúcsragadozók játszadozó kölyköket is elragadnak? Miért kell humánus szinten is szenvedni: miért csak a kereszten át lehet üdvözülni, szentté válni? Romantikusan szeretünk belefeledkezni a természet és a kozmosz, az élővilág és az emberi élet szépségeibe, de józanul szemlélve mintha látnánk egy kozmikus szenvedést is.
Nem gondolom, hogy a szenvedés misztériumát valaha is teljesen meg tudnánk érteni.
Nem csak a humánus, de a kozmikus és az evolúciós szenvedés is felveti a miért kérdését. A szenvedés sötét misztérium. Néhány gondolatmorzsát értük belőle. Elégtelen a szenvedésért csak az anyagvilágot, vagy csak az embert felelőssé tenni. Van olyan vulkánkitörés, amiről nem tehet az ember, nincs szabadsága hatalmában. S van olyan nemi erőszak, népirtás, gonoszság, amit ne kenjünk a természetre: azt szabadon, gonoszul tesszük. A szenvedés magyarázatában elégtelen az is, ha Isten nevelő pedagógiájára hivatkozunk: miért nem tud szép eszközökkel nevelni? Bár utólag valóban használhatja Isten a rosszat, a szenvedést is nevelésre, de megelőzően ne okoljuk csak Istent érte. S ráadásul van valami sötét gonoszság is a világban, amit Sátánnak nevezünk… A kozmikus, az evolúciós, a humánus szenvedés kérdése nagyon összetett!
Az egész helyzet megértéséhez a kulcs a karácsony és a húsvét. Karácsonykor Isten személyesen is megszentelte az anyagvilágot. Isten úgy szereti a világot (a dinókat is), hogy egyszülött Fiát adta érte. A karácsony a szerető istenkép belépése: nem kell világvégi pusztulástól szoronganunk vagy azzal fenyegetnünk. A húsvét pedig annak az örömhíre, hogy Isten valamiképpen megmenti az anyagvilágot, a testet, a kozmikus és humánus történelmet. Amikor a jászolban szemléljük az isteni Gyermeket, csodálkozva töprengünk a titokról: jött az emberekért, de az anyagvilágért és az élővilágért is. A nagy kozmikus szenvedést egy még nagyobb kozmoszon, téren és időn túli örök szeretet karolja át. Nem, nincs egyszerű válasz a szenvedés és a szeretet összeegyeztetésére. Ami az életben fontos, arra nincs egyszerű válasz. A karácsonyi Gyermek, a nagypénteki szenvedő Szolga, a húsvéti Feltámadott nem megmagyarázni akar mindent, hanem hozzánk közel lépni. Nem tudnunk kell mindent, hanem bizalommal együtt működni Vele.
Te is kérdeznél egy paptól? Itt a lehetőség!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás