A Papp válaszol – hűtlen édesapa, hivatások, szentségi böjt

Folytatódik a 777 népszerű sorozata, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap válaszol a ti kérdéseitekre! Ezúttal is olvashatunk megrázó vallomásról, de hivatások és a szentségi böjt különleges szerepe is szóba kerül! A cikk alján pedig itt a lehetőség, hogy kérdezzetek!

Tamara (Budapest)

Sosem volt a családom vallásos mintacsalád, de megvoltunk, többé kevésbé szeretetben, békében. Legalábbis azt hittük. Mindig felnéztem a szüleimre, akik pár hónapja elváltak. Kiderült, hogy édesapám egész életemben hazudott  a családunknak, felszínre került rengeteg kegyetlen tény, romlottság, amit fel nem foghatok. Mindig tiszteltem, szerettem édesapámat és azt hittem, hogy ő is szeret minket. Miután kiderült, hogy rajtunk kívül több családja is van, hogy kettős-hármas életet élt, egyik napról a másikra megszűnt minden, ami addig egy fajta biztonságot, a család melegét és az otthont jelentette számomra. Sok időt nem töltök otthon a tanulmányaim miatt. Édesapám a történtek óta egyáltalán nem érdeklődik felőlem, a születésnapomon sem hívott fel, haragszik, amiért megmondtam, hogy én ezt soha megérteni és elfogadni nem tudom, folytatja az életét ott, ahol abbahagyta. Mindezek ellenére is szeretem őt.
A kérdésem az lenne, hogy keresztényként hogy fogadhatom el a helyzetet, hogyan kell/lehet kezelni, továbblépni, hogyan viszonyuljak édesapámhoz, milyen szinten tartsam vele a kapcsolatot, már ha hajlandó lesz tudomást venni rólam?

Az ember első ideje: a jövő. A személyes „kis” jövőnk Isten „nagy” jövőjébe, az abszolút jövőbe ágyazódik, amit úgy is hívunk: Mennyek országa. Aki tisztábban látja az abszolút jövőt: merre is tart az egész emberiség jövője, s benne az én jövőm, az tud a múlttal és a jelennel jól bánni. Ha túl közelről nézzük a múltat és a jelent, talán elvétjük a leghelyesebb cselekvést. A pszichológusok is azt javasolják, hogy keretezzük át a nehéz élethelyzeteket, azaz nézzük tágabb összefüggésekben. A legtágabb átkeretezés az, ha az abszolút jövő, Isten perspektívájában értékeljük a dolgokat.

Isten jövőjében mi van? Beteljesedés. A te életed fő célja a beteljesedésed. Úgy bánj a jeleneddel és a múltaddal, hogy haladj, élj, hozz jó gyümölcsöket. Azaz tudnod kell szüleid házasságából, a gyerekkorod múltjából szelektíven azt magaddal vinni, ami igaz volt, ami jó volt, ami épít. A többit ott kell hagynod. Az ember elhagyja apját és anyját – a rossz szokásaikkal együtt. Ha te is szülő leszel, te is azt szeretnéd, hogy a gyermeked ne nyomorodjon meg a te bűneid, rossz példád miatt, hanem a jó kincseket vigye magával, a rosszat pedig tudja felejteni és megbocsátani – és a saját házasságát csinálja jobban. Amilyen házasságot főztünk, azt nekünk kell megenni – nem szeretnénk, ha mások erre rámennének. Ne engedd, hogy a jövődet a múlt sebei, a fájdalmak teljesen megbénítsák.

hirdetés

Fontosabb a „hová megyünk”, mint a „honnan jöttünk”.

Aztán Isten jövőjében van megbocsátás. Reméljük, hogy Isten senkit sem azonosít pusztán a bűneivel – neked sem szabad. Édesapád több, mint a bűnei. Igenis szeresd! Nem szabad démonizálni, mindenestől rossznak tartani. A jó tettei jók, a bűnei bűnök – a tetteket morálisan értékeljük, a személyt szeretjük (igazából ez a keresztény hozzáállás). Persze a gödör mélyén mindig torzul látjuk a dolgokat, ezért nem kell most a múltat minden részletében kutatgatnod és most megítélned. Van úgy, hogy témákat jegelnünk kell, mert nem tudunk kicsit objektívabbak lenni, elvakítanak a fájdalmak, rossz döntéseket hoznánk. Semmiképpen nem javaslom a teljes szakítást, valahogy az evangéliumokból mi nem azt olvassuk. Ám ha nagyon felkavar a találkozás, ha napokra megbénít, akkor jogod van az önvédelemhez (mondjuk vizsgaidőszakban), kérheted, hogy később találkozzatok – az önszeretet legyen okos. Ha lesznek alkalmanként találkozások, akkor se engedd, hogy ezek csak a múltról szóljanak. Akiknek erős a jelenük, azok tudnak a múlttal erősebben szembenézni. Ez párkapcsolatra, egyházra, nemzetre is igaz: az erősebb jelen és jövőkép ad erőt ahhoz, hogy a múlt sebeivel őszintén szembenézzünk. A megbocsátás nem egy pillanatnyi elhatározás, „csak úgy” nem lehet kirázni fejünkből ezeket a dolgokat. Nagy munka vár rád: feltárás, emlékezés, tanulás és felejtés, kiengesztelődés. Jó dolog, ha ebben van baráti, lelki és szakmai segítséged.

Természetesen van társfelelősséged az édesanyád felé és a testvéreid felé (ha vannak). Mindenki sebzett, nem egyforma ritmusban, mélységben dolgozzátok fel, különösen a leggyengébb láncszemre kell figyelnetek. Az első a jövő idő: menteni a menthetőt, azaz a szebb jövőt. Nem elég azt mondani: „valahogy majd lesz”, hanem a legdrámaibb helyzetben is intelligensen szeretni akarunk. Soha nem akarjuk engedni, hogy a gyeplő teljesen kicsússzon a kezünkből, az olyan helyzetben is szeretnénk evangéliumi módon, etikusan cselekedni, ahol nehéz jó jövőt találni. De végső soron ezt sohasem egyedül tesszük, hanem a Lélek abban az órában megadja azt az inspirációt, amire szükségünk van.

Orsolya (Budapest)

A korábbi kérdéseknél írtad a hivatást. Az anyáknak a családanyaság az egyetlen hivatásuk, vagy lehet bennük Isten által teremtett vágy arra, hogy valami másban (például munka) is kiteljesedjenek? El vagyok veszve a mai világban kapott válaszok között.

Ha hivatásról kell beszélni, azt mondom: az embernek igazából egyetlen hivatása van, Krisztus követése, a Szentháromságos élet. Ez „a” hivatásunk. Hogy ezt ki milyen úton, utakon valósítja meg, az sok mindentől függ: saját döntés, történelmi lehetőségek, biológiai-pszichés egészség, s főleg Isten gondviselése. Így „a” hivatáson belül beszélhetünk még hivatásokról, de ezeknek koherens módon kell illeszkedniük az egyetlen alaphivatásunkba.

Így beszélhetünk pl. a házasság hivatásáról: aki hivatásként éli meg a házasságát, az nem csak az evilági jóllétet tartja szem előtt, hanem a családtagok üdvösségét is. A házasság hivatása valamiképpen örökre szól: Isten éppen azt ígérte, hogy megmenti a szeretetkapcsolatokat. Az anyaság hivatása természetesen helyzetben a házasságba ágyazódik bele, aki szeretni akarja a gyermekeit, az szeresse a házastársát! Családi, történelmi helyzetek hozhatják úgy, hogy valaki házasság nélkül anyjává válik árváknak, de a természetes élethelyzet nem ez, csak anyai hivatásra törekedni önmagában nem természetes. Az anyai hivatás is egy életre szól: nem ér véget azzal, ha gyermekeink kiröpülnek, sőt, hiszem azt, hogy a szülők még a halál után is kopogtatnak Isten szívén a földi életben még küzdő gyermekeikért. A szülői hivatás is örök szeretetkapcsolat. A házaspár döntésén és Isten gondviselésén is múlik, hogy mennyi gyermeket tudunk felelősen vállalni: van, aki talán egész életében főállású anya lesz, s így teljesedik ki. Ám az is nagyszerű dolog az anyának és a gyerekeknek is, ha az anya más hivatásban is kiteljesedik: akár részmunkaidőben, akár majd főállásban (a gyermekek számától, gondozásra szorulásától is függ).

Így azt javasoljuk, hogy a házasság és az anyaság hivatása mellett jó az, ha van hivatása „még valamire”. Gazdagodást jelenthet az olyan nőknek, akik főállású anyák, hogy akár karitász munkát, akár kisebb önkéntességet, akár részmunkaidőt vállaljanak, mert nekik és gyermekeiknek is jót tesz, ha anyának más örömei, sikerei, közössége is van. Ám lehetnek olyan nők is, akik kifejezetten szeretnének a gyerekek mellett többet dolgozni, alkotni, életpályát felépíteni. Kifejezetten sokat tanulnak ezért, van istenadta tehetségük egy szakterületen, hivatásuk a saját családjukon túl sokak családját segíteni. Isten óvjon minket attól, hogy egyik életút lenézze a másikat, vagy önmagát gőgősen magasabbra értékelje a másiknál! Ám minden házas és családi hivatáson túl szeretném hangsúlyozni, hogy van hivatásunk „kifelé” is: legyen az kultúra, egyházi közösségi élet, sporttevékenység, környezetvédelem. Senki sem sziget: sem egy személy, sem egy család. Legyen közösségi, kulturális, egyházi hivatásunk is – akár sok gyermekünk van, akár nem! Nyernek vele az anyák is, a gyermekeik is, de a társadalom is, hiszen az anyai-családi szempontok jobban jelen lesznek a társadalomban, kultúrában.

A komplex identitás a jó identitás. Ennek alapja a Szentháromságos színesség: annak a képére vagyunk teremtve. Az a jó, ha az ember több lábon áll, nem egysíkú. Az alaphivatásunk (Krisztus követése, a Szentháromságos élet) motivációt, erőt, dinamikát, perspektívát ajándékoz a rész-hivatásainknak, valamint ha egyik-másik bármilyen okból drámaian megtörik, akkor is keretet ad a jó továbbhoz. Hiszem azt, hogy a Jóistennel szövetségben cselekszünk: imádságban töprengünk arról, hol a mi helyünk az Ő szőlőskertjében, hol tudunk jobb gyümölcsöket hozni magunk és felebarátaink üdvösségéért. Amit imádságban Istennel együtt döntünk el, azt segít is megvalósítani.

Miklós (Budapest)

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Nagyon örülök, hogy itt is találkozhatok Miklós atyával. Az előadásait eddig is megnéztem, olvastam, nagyon örülök! Szeretném kérdezni, hogy mikor vagyunk a kegyelemi állapotban. A másik kérdésem a szentségi böjtről, mikortól számít. Nagyon köszönöm a válaszát.

Keresztény szóhasználatunkban az egyik legnehezebb fogalom a „kegyelem”. Kicsit tárgyinak, dologiasnak tűnik, mintha a kegyelemben Isten „valamit” adna (erőt, világosságot stb.). Azonban a tárgyi-dologi szint mindig beágyazott egy tágabb keretbe: a személyes, perszonális síkba.

Isten alapvetően nem valamit akar adni, hanem Önmagát.

Ebben az a nagyon megható, hogy nem akarja „kiszúrni a szemünket” „valamivel”, hanem a legtöbbet adja, Önmagát. (Ennek fontos következménye az embertársi, családi, baráti kapcsolatokra, hogy elsősorban ne „valamit” adjunk, hanem önmagunkat, s a másiktól ne „valaminek” örüljünk, hanem a személyének.) Így kegyelmi állapotnak azt nevezném, amikor élő közelségben érezzük magunkhoz a nagy Istent. Persze itt nem könnyed érzelmekről van, hanem a legmélyebb tudásról-érzésről. Ahogy a szerelmi viszonyban is vannak hétköznapok, nincsenek mindig lángoló érzelmek, de attól még igazi szerelem – az istenkapcsolatunkban is lehetnek igaz hétköznapok, kevésbé lángoló érzelmekkel, de attól még kegyelmi! Keresztény szóhasználatunkban a kegyelem alatt kicsit a megtapasztalt istenközelséget, s az ennek következtében megtapasztalt erőt, világosságot, dinamikát értjük – ami igaz, de a tárgyi sík már csak következménye a perszonális síknak. Persze a kegyelmi állapotot (az élő istenközelséget) el lehet veszíteni súlyos bűnökkel, hiszen végül is az istenkapcsolat szerelmi kapcsolat. A bűnök mérgezik és képesek tönkre is tenni. Azonban nagyon vigasztaló számunkra Aquinói Tamás tétele: „a kegyelemből nehéz kiesni”. Azaz aki rendszeresen imádkozik, szentségekhez járul, egyházi közösségben él, papi áldást kap – az „csak úgy” nem pottyan ki a kegyelemből és nem esik halálos bűnbe. Nem kell szorongónak és aggályosnak lennünk! Hiszünk a jó teremtésben és a kegyelem erejében.

A szentségi böjt nagyon izgalmas kérdés. A böjt lényege az összpontosítás a „kegyelmi” ajándékra: kivonni magunkat evilágból és odaemelkedni a föntről való ajándékokhoz. A szív osztatlan odafigyelése a szentségben történő perszonális találkozásra, Isten önközlésére. Így minden készület nevezhető szentségi „böjtnek”: túl gyakran gondolunk itt csak ételre-italra. Erre vonatkozóan azt mondom: a minimális a Liturgia kezdete előtti egy óra, de a szerető szív sohasem a minimumra törekszik. Ám éppúgy fontos a fül és a szem szentségi böjtje:

talán Liturgiára menet nem kellene zenét hallgatni, híradót nézni, pár sms-t elküldeni.

Fontos a gondolatvilág böjtje is: a belső csönd, fegyelmezni csapongó gondolatainkat, hogy Isten adhassa önmagát. Nem hallgathatunk arról sem, hogy a házasság előtti szexuális önmegtartóztatás is egyfajta szentségi böjt: készünk a nagy ajándékra. Mocskos kézzel hogyan akarjuk átvenni a kegyelmet? A papszentelés előtt is komoly böjt van: méltatlanságunk, bűnösségünk és elégtelenségünk tudatában alázattal és osztatlan szívvel közeledünk, mert egy életre szeretnénk a szívünkbe foglalni a papszentelés szentségét. Modern világunkban néha lenézik a böjtöt, a testi készületet: „ugyan minek, hiszen úgyis a lényeg a lényeg, nem?” Én azt hiszem, keveset tud önmagáról, a világról és Istenről, aki a böjtöt, a mindenféle készületet fölöslegesnek tartja, s azt hiszi, hogy minden szentség gyümölcsöző kegyelmét készületlenül átveheti.

Én, ha Liturgiát végzek, előtte órákkal elkezdek vágyni arra, hogy majd ott állok, és majd kezemben lesz a szent Kenyér és Bor, és majd megáldoztatom vele Isten népét. A böjt arra is való, hogy felszítsa bennünk azt a mély vágyat, amit ember sohasem tud kielégíteni bennünk. Ami alaplétezésünk alapvágya, s csak a színelátáskor nyugszik meg.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés