Interjú, Lábánné Hollai Katalin

Munkából mindig vállalhatunk többet – interjú Görgey Etelka református lelkésznővel

Görgey Etelka Pálfa református lelkésznője. Szolgálata mellett neveli két gyermekét, egyetemre jár és lassan két tetralógiát is megírt. Vidék és város párhuzamáról, lelkészhiányról, az infokommunikációs társadalomról, a példaadó keresztény nevelés fontosságáról és a két könyvsorozatról, a Csodaidőkről és az Időcsodákról beszélgettünk.

Mesélnél picit a családodról? Hány gyermeked van?

Eta: Kettő. A fiam most lesz 11, a lányom pedig most volt 9 éves. Nagyon sokat vártunk rájuk. Annak idején ki is mondták az orvosok, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk, aztán mégis megérkezett a fiú. Utána nem akartunk sokáig várni és most nagyon jó, hogy ilyen közel vannak egymáshoz korban, együtt nőnek fel. Nagyon jól elvannak együtt, órák hosszat játszanak egymással. Nincs tévénk, így nem tudnak kockulni. A számítógép-használatuk is annyira korlátozva van, hogy gyakorlatilag nincs is.

Ez, gondolom, tudatos döntés volt részetekről.

Eta: Igen. Sokan kérdezték már tőlem azt is, hogy a könyveimben miért nincs technológiai fejlődés. Az Időcsodák harmadik részében adtam egy választ, miért nem ment el a fejlődés virtuális irányba. Azért, mert végül kudarcnak bizonyult. Úgy gondolom, ez a valóságban is így lesz. Aki teljesen a virtuális világ rabja lesz, annak nem lesz gyereke vagy ha igen, nem lesz képes felnevelni, csak ha a virtuális világról lemond. Ha nem, kifejezetten pszichés problémákkal küszködő személyek egész nemzedéke nő fel.

Most az elfogadás korát éljük. Őket is el kell fogadnunk, nem?

Eta: Társadalmi szinten elfogadjuk az ilyen embereket, de családi szinten nem lehet velük együtt normális pár-, társkapcsolatot kialakítani. A súlyosabb személyiségzavarosok körében gyakoribb az agresszió, például verik a családjukat. Azt nem fogadja el a társadalom sem. Ha nárcisztikus és tele van agresszióval, manipulációval, azt sem tudjuk elfogadni. Márpedig ez a függés ilyen embereket termel.

Mi a megoldás?

Eta: Nincs megoldás… Pontosabban szerintem ez az irány gyakorlatilag egy társadalmi evolúciós zsákutcának fog bizonyulni. Most még nem látjuk, de pár évszázad alatt lenullázza magát, mert nem fejlődőképes.

Vajon egy keresztény családban kisebb az esélye, hogy kialakuljon ez a függőség?

Eta: Attól függ, hogy ez a keresztény neveltetés, egy külsőség vagy sikerül belsővé tenni.

És ez min múlik?

Eta: A szülőkön, azon, hogy ők hogyan élik meg a kereszténységet. Ha nekik ez csak tiltások és szabályok halmaza, akkor a gyerek is ezt tanulja meg. Viszont, ha látják, hogy a szülőknek van egy mély istenkapcsolata, akkor ők is vágyni fognak annak a megélésére.

Ők is arra fognak törekedni, hogy ne csak a szabályoknak feleljenek meg, hanem legyen egy olyan mély istenkapcsolatuk, mint apunak és anyunak.

Ilyen értelemben jelenthet védelmet. Egyébként amíg picik, addig nagyon beszippantó erő az egész digitális világ. Muszáj szülőként megtanulni észszerűen korlátozni.

Azt hiszem itt az észszerűn van a hangsúly. Nem hinném, hogy a zéró tolerancia a legjobb megoldás.

Eta: A piciknél igen, a gyermekpszichológusok még a napi 10 percnél több mesenézést is károsnak tartják kisgyermekkorban. Amikor az ismerőseim 2-3 éves gyerekeire gondolok, akik tablettel mászkálnak, már két személyiségzavaros felnőttet látok magam előtt. Ez olyan, mint amikor egy heroinista anyuka megszüli a gyerekét, az már heroinistának születik. Úgy kezdődik az élete, hogy az inkubátorban megpróbálják lehozni a heroinról…. A kisgyerekeket mikor próbáljuk meg lehozni a tabletről? Pedig ez is súlyosan tönkre teszi a személyiségfejlődést. Már kész személyiségeket is képes torzítani, ezt látjuk az okostelefon-használaton. Most már nekem is van okostelefonom, de például a Facebookot nem engedtem fel rá.

Én nem figyelem az embereket, nincs időm arra. Örülök, hogy a saját életemet tudom figyelni.

Lelkész vagy, könyvet írsz, gyereket nevelsz és természetesen feleség is vagy. Több fronton is meg kell állnod a helyed. Szinte mindegyik kitesz egy teljes életet.

Eta: Alapvetően én református lelkész vagyok, ezen kívül van ez a temporális funkcióm, hogy anyuka vagyok, bár most már azt hiszem, mindig is az leszek. Ez persze nemcsak funkció, hanem a személyiségem része is.

Ha felnőnek a gyerekek, mit fogsz csinálni a főállású anyaság helyett?

Eta: Azért, ha jobban belegondolunk az anyaság most is csak naponta 4-5 óra, hiszen napközben iskolában vannak a gyerekek. A lelkészi munkából pedig mindig annyit lehet végezni, amennyit akar az ember. Többet mindig lehet dolgozni, de kevesebbet is. Választás kérdése, hogy elvállalok-e egy újabb részt, feladatot vagy sem.

Ténylegesen van lehetőséged nemet mondani adott esetben?

Eta: Természetesen. Az alapfunkcióimat betöltöm, de azon felül ha indítok mondjuk gyászcsoportot, akkor indítok, ha nem, nem. De vannak olyan periódusaim, amikor azt mondom, hogy akkor most elég. Például tavaly januárban behúztam a kéziféket, és befejeztem az Időcsodák harmadik kötetét.

Ebben akkor valószínűleg van különbség egy pap és egy lelkész életében. Én azt tapasztaltam, hogy a papokat nem hagyják békén a hívek, amíg nem csinálnak baba-mama klubot, ministránstábort, családos közösséget, imaköröket, zarándoklatot…

Eta: Szerintem ez inkább vidék és Budapest közti különbség. A vidék egészen más. A nyáron például kigyulladt a templomunk teteje. Egészen pontosan harminc ember jött ki megnézni, pedig nem sűrűn ég le a templom egy ember életében.

Hihetetlen fásultság és nehezen mozdíthatóság van vidéken, ez részben a túl kicsi közösségből is ered.

agyon sokan alkoholisták és őket nem lehet elhívni egy alkohol csoportba, mert akkor oda kellene ülnie azok mellé, akik ismerik őt. Ha szeretnék csinálni egy alkalmat a bántalmazott feleségeknek, ugyanez van. Látják, hogy bejön és már kezdődik is a pletyka. Mindent máshogy kell csinálni vidéken. Mondjuk indíthatok egy fogyókúrás csoportot, ahol nők beszélgethetnek akár arról is, hogy rossz a házasságuk, de rossz házasság csoportot nem lehet csinálni.

A katolikus egyházban mostanában divatos a paphiányról beszélni. Mi a helyzet a lelkészekkel?

Eta: Egyre kevesebb lelkész jön le vidékre. Mostanában már mondták, hogy “Mi van, a diploma csak Budapestre szól?” Egy vidéki városba egy éve nem találnak lelkészt. De megértem, hogy miért nem. Ez egészen más mentalitás. Itt nemcsak egy közösségnek vagy a lelkésze, hanem a falunak is. Pálfán bárhol vagyok, mindenki ismer, ha más nem arcról. Mindenki tudja, hogy én vagyok református lelkész. Ha feljövök Pestre és itt összeesem, azt hiszik, be vagyok rúgva, a kutya nem fog feltámogatni.

Évekkel ezelőtt olvastam a Csodaidőket, majd az Időcsodákat, a két tetralógiádat. Egészen lennyűgözött a történet szövevényessége, a szereplők kidolgozottsága és az, ahogyan a keresztény értékek megjelennek a könyvben. Hol tanultál így írni?

Eta: Régen fanfictionöket írtam és láttam, melyek lehetnek a hibák egy történet megírásakor. Elkezdtem azon gondolkodni, miért szeretek vagy nem szeretek egyes írásokat elolvasni. Rájöttem, hogy nekem az a fontos, hogy a dráma a karakterek közötti kapcsolatokban legyen, ne körülöttük, illetve, ami körülöttük van, az is a kapcsolatokat állítsa feszültségbe. Így született meg Yaan alakja (az első főhős), aki el akarja hagyni azt a zárt közösséget, a Kavent, amiben felnőtt, hogy a többséghez hasonlóan élhessen normális életet.

Említetted ezt a zárt közösséget, a Kavent. Nem lehet nem észrevenni, mennyire hasonlít ez a vallás kereszténységhez.

Eta: Ha valami, akkor ez nagyon tudatos célom volt. Akkoriban volt Ausztráliában a népszámlálás, amikor írni kezdtem. Olvastam, hogy a vallásnál be lehetett jelölni a jedi lovagot is. Nagyon érdekesnek találtam, hogy ma már az ember jedi lovag is lehet, éppen csak kereszténynek lenni ciki. Elgondolkodtam, vajon lehet-e olyan szórakoztató regényt írni, aminek a főszereplői keresztények. Így született meg a könyvben a kaveni vallásosság, ami nem a kereszténység, de nagyon közel áll hozzá; és a főszereplők valamilyen szinten mind ehhez a közösséghez tartoznak.

Mély vágyam volt megmutatni, hogy a vallásosság nem azt jelenti, hogy elmebeteg vagy, hanem azt, hogy neked más az a narratíva, amiben éled az életedet.

Azért nem mindig tűnik olyan vonzónak a Kaven.

Eta: Ez így van. Mindenhol emberek élnek és sokszor, ami ötletnek jó, annak a megvalósítása már nem annyira. Például a Raas családban lenni néha elég kellemetlen, nem biztos, hogy szívesen élnék velük együtt, pedig ők a könyv vallásos főszereplői.

Az Időcsodák ugyanabból az alaphelyzetből indul, mint a Csodaidők, de néhány döntést másként hoznak meg benne a szereplők, ami egészen új cselekményláncolatot indít el. Az életünkben is számtalanszor feltesszük a kérdést, “Mi lett volna, ha?” Te itt adsz egy lehetséges választ erre a kérdésre. Honnan van mindehhez az inspiráció, az ihlet?

Eta: Millió könyvet olvastam már és ott a történelem is. Ráadásul a saját családom is úgy néz ki, mint egy brazil szappanopera, de ez minden családra igaz. Mindenhol van egy José Armando…

Vannak olyan szereplők, akik a valóságban is léteznek az ismerőseid, rokonaid között?

Eta: Vannak, de ezekre inkább utólag jöttem rá. Például Judy apja sok szempontból az én apám is, és az Időcsodákban már látszik is, hogy a valóságban megbékéltem Apuval.

Lesz újabb sorozat az Időcsodák után?

Eta: Persze, már el is kezdtem rajta gondolkodni, de tudom, hogy először ezt kell befejeznem. Előbb a munka, aztán a szórakozás! Bár ez is szórakoztató és engem igazából minden munka szórakoztat. Nem tudok olyat mondani, ami ne szórakoztatna egy idő után. Az egyszerű fizikai munka azért, mert ki tudok közben kapcsolni. Az alkotó munka azért, mert a végére elkészül valami. Az aprólékos munka azért, mert néha le kell lassítani, és az segít benne. Tehát semmit nem tartok idegennek. Dolgoztam idősekkel ápolóként, ami nem az én világom, de akkor is megtaláltam azt a részt, amit élveztem, a többit pedig egyszerűen megcsináltam.

Lábánné Hollai Katalin

Képek: perokia.hu, teol.hu

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás