A csöndet választottam

Évek óta egyre jobban zavarnak a hatalmas, fényes, túlzsúfolt adventi vásárok. A forgatag, melyet néha nem tudok kikerülni, még ha vallásos színezetet is ölt, inkább eltávolít az ünneptől, mint közelebb visz.

Azon már nem csodálkozom, hogy a várakozás ideje alatt adventi énekek helyett negédes karácsonyi dalok ömlenek a hangszórókból, hiszen a nem hívők közül sokan nincsenek tisztában az adventi várakozás kisböjti, bűnbánati jellegével. De vajon mi, keresztények, felvállaljuk és megéljük ezt? Vajon én magam ellent tudok-e állni a forrócsoki és puncsillatban úszó, kalmárszellemű „elő-karácsonyozásnak”? Van-e születés várakozás nélkül? Van-e beteljesülés vágyakozás nélkül?

A karácsony a szívemben születik. A karácsony: találkozás a testet öltött Istennel, befogadása az Úrnak. Ahogy fontos vendég, barát érkezése előtt kitakarítjuk a házat, számára kedves ételt-italt készítünk, alkalmi, ünneplő ruhába öltözünk s minden gondolatunk körülötte forog, úgy a karácsonyban bekövetkező nagy találkozásra is alaposan, a Másikat megtisztelve kell készülnöm. De nem elsősorban külsőségekben, sokkal inkább a lélek mélyén. Igen, ez a keskeny út: az őszinte önmagamba tekintés, a megfelelő döntések meghozatala és a — kinek kisebb, kinek nagyobb mértékű — megújulás megkezdése, hogy a helyes Úton legyek. De nem ezt kéri tőlem Jézus? „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15). Mindez időigényes, megfelelő érettséget és elköteleződést igénylő folyamat.

Adventben saját magamban szeretném megteremteni a názáreti éjszaka csöndjét, hogy ismét lakást vegyen bennem az Úr. Évente átadom magam a megtestesülés misztériumának újra meg újra, egyre mélyebben. Csak csöndben hallhatom meg az Igét, és ahhoz, hogy belépjek a belsőm csöndjébe, rá kell csuknom az ajtót a külvilág zajára is. A fejemben és a szívemben zsongó gondolatok, feladatok, vágyak éppen úgy akadályoznak ebben, mint a televízió, az internet, a közösségi média, a felszínes locsogás hiábavalóságai: lélekben szegénnyé szeretnék válni. Az imádság feltétele a csend. Számomra a legbensőbb, szemlélődő imádság nem arról szól, hogy én beszélek, hanem arról, hogy hallgatok: engedem, hogy Isten szava szóljon hozzám. „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket” (1Jn 4,10).

Ahogy Keresztelő Szent János mondta, hogy „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn 3,30), úgy vágyom én is arra, hogy igazán el tudjak hallgatni, meghalni magam számára egy kicsit, hogy Ő születhessen meg bennem! Ezért választottam a csöndet és ehhez kérem Isten kegyelmét.

hirdetés

Rostási-Szabó Csilla

***

*Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják. (Mt 7,14)

*Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig. (Kol 3,9-10)

*Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. (Jn 14,6)

*Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. (Jn 14,23)

*Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. (Mt 5,3)

*Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti. (Lk 9, 23-24)

hirdetés