Az anyaság szent munkája

Az éjszaka közepén egy hideg, kemény orvosi asztalon fekve, amikor már  egy értelmes mondatot is féltem elmotyogni, elkezdtem alkudozni Istennel. Bárcsak megengedné, hogy megszüljem ezt a gyermeket! Bárcsak megállítaná a vérzésemet, és megtartaná őt biztonságban, erőben, egészségben! Ha megóvja ezt a kisbabát, visszaadom Neki. Szenvedélyesen, összpontosítva nevelném, és minden pillanatban dédelgetném ezt a felbecsülhetetlen ajándékot.

Már a fogantatás előtt annyira szerettem volna édesanya lenni, hogy néha szinte szó szerint belefájdult a szívem. Szóval, hogy lehetséges az, hogy kevesebb, mint három évvel azután a gyötrelmes éjszaka után, amikor a gyermekem életéért könyörögtem, úgy éreztem, mintha elveszíteném a sajátomat? Egy túlságosan nagy és nyomasztóan csendes ház kemény csempepadlóján ülve próbáltam magamban felszítani a lelkesedést, hogy azon a héten már a századik alkalommal játsszak a Polly Pockets-szel, és közben jelentéktelennek éreztem magam. Láthatatlannak. És… átlagosnak.

Nagyon vágyódtam felnőtt beszélgetésre, arra, hogy legyen egy listám a tennivalóimról, és arra is, hogy ez a lista többet tartalmazzon, mint a mosás, a takarítás, és a játékok elpakolása.

Tudtam, hogy minden földön töltött másodperc szent idő volt. Hittem, hogy a mesék, az ölelések, a játékok megrendíthetetlen alapot adnak a gyermekemnek, ami majd átsegíti őt a bizonytalan tinédzser éveken egészen a felnőttkorig. De néha, amikor a szomszédomban lévő “sikeres” nők reggel hat órakor foltos nadrágban találtak, vagy amikor kérdezősködtek, hogy vajon mivel is töltöm az időmet, akkor mindezt elfelejtettem. Azokban a pillanatokban megengedtem, hogy a nem szándékos tüskék és az állandó bizonytalanságaim elhomályosítsák a látásom.

hirdetés

Az a vágyam, hogy megfeleljek másoknak – jónak, okosnak és értékesnek tűnjek a szemükben – ellopta a szenvedélyemet. Lényegében ellopta tőlem azt a nagy ajándékot, amelyet Istentől kértem a sürgősségi orvosi ellátás során, hogy ne vegye el tőlem a gyermekem.

Az egyik negatív és önmegsemmisítő gondolat követte a másikat, és elkezdtem elveszíteni a lényem értelmét, azt, hogy mi tesz engem azzá, aki vagyok.  Aztán egy délután azt mondtam: “Ez így nem mehet tovább!” Nem voltam hajlandó a továbbiakban megengedni idegeneknek, ismerősöknek, sőt a barátaimnak és a családomnak sem, hogy hatalmuk legyen az érzelmeim felett. Ehelyett inkább az igazságra összpontosítottam. Elkezdtem bátorító üzeneteket rejteni a zsebeimbe. Elővettem őket a belső csatáim során, és újra és újra emlékeztettem magam azokra a dolgokra, amelyekről tudtam, hogy igazak:

• A lányunknak szüksége van rám.
• Az együtt töltött idő értékes és szükséges.
• Akár lezuhanyoztam már, vagy még a pizsamámban vagyok, szent és örök munkát végzek.
• Minden letörölt könnyel és megtörölt orral, minden rendetlenség feltakarításával, minden elmondott verssel építettem valamit, nem egy épületet vagy egy programot, hanem egy kis embert. Egy kis embert, aki egy nap majd nagy ember lesz, és aki talán épületeket emel, programokat hoz létre, vagy talán még gyülekezetet is vezet.
• A munkám, függetlenül attól, hogy mások ezt annak hívják-e vagy sem, felbecsülhetetlen, megváltozhatatlan értékkel rendelkezik.

Én is értékes vagyok.

Emlékezni erre, elhinni ezt még a legnehezebb és legsikertelenebb napjaimban is, segített nekem újra felfedezni a szenvedélyem, és visszahozni az örömöt az életembe és az otthonunkba.

Ez csaknem 18 évvel ezelőtt történt, és amíg várom, hogy a lányunk visszatérjen egy külföldi tanulmányi útról, az jár a fejemben, hogy nem sajnálom az együtt töltött együtt. Akár otthon, akár munkahelyen dolgozik is az ember, a kapcsolatok időt vesznek igénybe. Szükség van áldozatvállalásra, ölelésekre és számtalan döntésre, amelyek néha észrevétlenek maradhatnak. Úgy találtam azonban, hogy az ellentéte is igaz. A pillanatok, amelyeket nem töltünk el együtt, az idő múlásával egyre észrevehetőbbé válnak, mert nem mehetsz vissza a múltba, és nem építhetsz olyan alapra, amely soha nem lett elkezdve. Azonban a megkezdett alapokra tudtok építeni, te és a gyermekeid, életetek hátralévő részében.

Írta: Jennifer Slattery

Fordította: Ward Henrietta

Forrás: crosswalk.com

hirdetés