Az elmúlt napokban több szeminárium is örömmel osztotta meg a világhálón a másodéves római katolikus papnövendékek beöltözésének hírét. A mosolygós, csillogó szemű fiatalok magukra öltik az új ember ruháját. Levetik magukról a világ hiúságait és Krisztust öltik magukra.
Az ártatlanságot és az alázatot jelképező ruha, mely viselésével minden ember számára láthatóvá válik a korábban meghozott belső döntés, a Krisztushoz tartozás. A reverenda megáldása után a növendékek ígéretet tesznek, hogy nem tagadják meg a reverendát és nem szennyezik azt be, hanem viselésével tanúságot tesznek Krisztusról a világban.
Nyolc évvel ezelőtt, december 12-én öltözhettem be én is, a Központi Papnevelő Intézet növendékeként. Nagy izgalommal vártuk társaimmal az ünnepet. A reverenda szabó már szeptember végén levette a méretet és novemberben az első próbák is megtörténtek. Onnantól fogva már csak a visszaszámlálás következett. A beöltözést megelőzte egy lelkigyakorlat, hogy felkészüljünk arra, mit jelent új életet kezdeni, magunkra ölteni az új embert.
hirdetésVasárnap zsúfolásig megtelt templomba toppantunk, ahol mint öltönyt viselő zöldfülűek méltóságteljesen vonultunk az első sorokhoz.
A padok előtt térdeplők, rajtuk pedig az összehajtott reverenda és cingulus. A szentmise első részében csak szemeztünk az új „ruhadarabunkkal”, majd a megáldás után minden növendéket egy idősebb szeminarista öltöztetett be, ő lett a beöltözési keresztapja. Segít levetni a régi embert (nyakkendő, zakó) és feladja az új ember viseletét. Emlékszem remegő kézzel alig tudtam begombolni a 33 gomb 5 – 6 felső gombját, választott beöltöztetőm viszont a helyzet magaslatán volt. Az áldozati liturgiában szinte szárnyaltunk, két méterrel a föld fölött lebegett a lelkünk, igazán boldogok voltunk.
Eltelt 8 év, de még mindig megdobban a szívem, amikor reggelenként felöltöm a szolgálat ruháját. Benne újult erővel tudom végezni hivatásomat a hívek között, az iskolában, a templomban, a város utcáit járva.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás