A veszteség örök? – Adrian Plass: Ezüst nyírfák

Nagyon sokféleképpen tudunk elveszteni valakit. Elfeledkezünk róla, összeveszünk vele, távol költözünk tőle, egyre kevesebbet beszélünk vele… Vagy, ami végleges és visszavonhatatlan, a halál is elválaszthat bennünket egy-egy szeretett személytől. Bár keresztényként erősen bízunk benne, hogy ő már jól van, nem szomorkodik, mi mégis fájdalmat érzünk és egyfajta űrt, ha rá gondolunk. Ha pedig igazán közel állt hozzánk az elvesztett személy, akkor eleinte alig telik el perc, hogy ne gondolnánk rá.

Nyáron szembetalálkoztam egy videóval az interneten, ami egy könyvet reklámozott. Már azon is meglepődtem (pozitív értelemben), hogy keresztény könyveket színvonalas kisfilmekkel is népszerűsítenek, de a videó hangulata teljesen magával ragadott. Nem is haboztam sokáig, hogy elolvassam a könyvet. Adrian Plass Ezüst nyírfák című könyvéről van szó, ami egy harmincas éveiben lévő férfi lelki útjáról szól, a felesége korai halála után.

Bár nekem éppen nem kellett a halál okozta fájdalommal és veszteséggel megbirkóznom, amikor a könyvet olvastam, teljesen át tudtam érezni David, az özvegy férj érzéseit. A veszteség élményét ugyanis nemcsak egy szerettünk halálával élhetjük át. Annyi mindent gyászolhatunk az életben: egy álommunkát, egy beteljesületlen szerelmet, az ifjúságot, egy barátságot, álmokat, terveket, az elvesztegetett időt… Hamarosan rájöttem, én is találok az életemben olyan dolgokat, melyeket gyászolok és meglehetősen hasonló folyamaton megyek végig, mint David.

A tagadástól, az Istenhez való könyörgésen, fásultságon, önmarcangoláson keresztül egészen a békéig lehet eljutni, mígnem a végén már csak egy kis bizsergés marad a veszteség helyett. Sokan próbálják az űrt betölteni alkohollal, pénzzel, földi élvezetekkel, önbecsapó adakozással, ahelyett, hogy szembenéznének magával a veszteséggel. Sokan keresnek bűnbakot és rendszerint találnak is, barátok, rokonok vagy Isten személyében. Kívülről olyan könnyedén meg tudjuk állapítani, hogy ezek helytelen, vagy legalábbis kerülő utak. De vajon, amikor mi magunk vagyunk ebben a helyzetben, mi jól cselekszünk?

Nekem is van egy beteljesületlen álmom, amivel hónapról hónapra szembe kell néznem. Ilyenkor nem az álmomat veszítem el, hanem egy kis reményt, hogy az álmom egyszer valóra válik. Azt gondoltam, én igazán szépen gyászolom a reményemet, én nem vádolok senkit, nem tagadom a veszteséget, bátran szembenézek mindennel és alázattal fogadom a veszteségeimet. A könyvet olvasva azonban szép lassan rádöbbentem, hogy ez nem teljesen igaz.

hirdetés

Sokszor van rá szükségünk, hogy Isten kibillentsen bennünket az önsajnálatból, az önbecsapásból, a tagadásból, hogy ne a veszteséget lássuk többé, hanem a megváltás örömhírét.

Davidet a barátai mozdították ki a gyászból. Észre sem vette, de amíg másokat figyelt, kritizált magában, vagy éppen a számára egészen új ingereket próbálta feldolgozni, elterelődött a figyelme a veszteségről. Isten pedig szépen lassan elkezdte gyógyítani a szívét.

Az utóbbi hónapokban sokat gondolkodom a sebzett szív gyógyulásán. Annyiszor van erre szükségünk nekünk, embereknek. Tudjuk, érezzük és megtervezzük, hogy Isten hogyan hajthatná végre a gyógyítást. Közben pedig észre sem vesszük, hogy Ő egészen más eszközökkel dolgozik, és miközben gyógyulunk, mi magunk is eszközei leszünk mások gyógyulásának.

Számomra erről a csodáról szólt ez a könyv. Arról, hogy Isten sokszor teljesen új és szokatlan módszereket alkalmaz, hogy meggyógyíthassa a mi sebzett szívünket, és mindeközben bennünket is felhasznál, hogy a gyengeségünkön keresztül legyünk támaszai másoknak.

Lábánné Hollai Katalin

https://www.facebook.com/harmatkiado/videos/1998785933524717/

hirdetés