Szívszorító, fájdalmas, mégis lélekemelő történetet osztott meg velünk egy olvasónk. Fájdalmas, mert nincs hatalmunk a veszteségeink felett. Lélekemelő, mert megmutatja, hogy még a legnagyobb lelki megpróbáltatás közepette is hálásak lehetünk és maradhatunk teljes bizalommal Isten felé.
Nagyon sokféleképpen tudunk elveszteni valakit. Elfeledkezünk róla, összeveszünk vele, távol költözünk tőle, egyre kevesebbet beszélünk vele… Vagy, ami végleges és visszavonhatatlan, a halál is elválaszthat bennünket egy-egy szeretett személytől. Bár keresztényként erősen bízunk benne, hogy ő már jól van, nem szomorkodik, mi mégis fájdalmat érzünk és egyfajta űrt, ha rá gondolunk. Ha pedig igazán közel állt hozzánk az elvesztett személy, akkor eleinte alig telik el perc, hogy ne gondolnánk rá.
Végtelenül őszinte vallomás az elengedés lelki harcáról.
Világunk múlásának törvényei szerint, az Isten várásának legszeretetteljesebb ünnepkörében is történhetnek olyan dolgok, melyekkel ugyanúgy Hozzá kerülhetünk közelebb, csak épp nem úgy, ahogy mi azt elterveztük. Egy ima, mikor az Isten másképp látta jónak.