Blog

Hármasban

Egészen különleges írás landolt a postaládánkban! Ungváry Zsolt író, újságíró, tanár örvendeztetett meg minket egy ismert történet rendhagyó feldolgozásával.

A testtartás egyre kényelmetlenebbé vált. Próbálta a lábait megtámasztani, megemelkedni kissé, és levegőt venni. A kezei elgémberedtek, a tüdeje zihált.

– Lesz még rosszabb is – szólt át a túloldali sorstárs.

– Nem bírom már… – lihegte.

– Egy darabig bírja az ember. Egy darabig mindent ki lehet bírni. Aztán meghalunk.

– Ő is? – nézett a középsőre.

– Persze. Csak ő előbb, mert meg is verték. Téged nem vertek meg?

– Miért vertek volna? Halálra ítéltek és kész. Rám nem haragudtak a katonák. Egyszerű eset. Elvágtam a torkát annak a fickónak és kifosztottam.

– Csak egynek?

– A fenét! De eddig nem buktam le. Elszedtem a pénzét és kész. Mindig így csináltam. Ebből élek, amióta az eszemet tudom. Csak eddig nem vették észre.

– Apád mit szólt hozzá?

– Ő is ebből élt. A nagyapám is. Valamiből élni kell. Ha boldogulni akarsz, hát átgázolsz azon, aki az utadba kerül. Mi így tanultuk odahaza. Ti nem?

– Én szégyellem magam miatta.

– Bűnöztél vagy nem?

– Bűnöztem, de szégyellem magam.

– Ugyan már! Felmerülnek problémák, amiket meg kell oldani. Én úgy oldottam meg, ahogy az nekem a legcélravezetőbb volt. Mindenki így csinálja.

– Ha mindenki így csinálná, nem csak ketten volnánk itt…

– A többiek nem buknak le. Egyébként sem ketten vagyunk. Csak ennek már szava sincs. Ritka nagy lókötő lehet, ha még meg is verték. Valakinek ugyancsak a bögyében lehetett…

– Nem azért verték meg.

– A katonák ok nélkül nem ütnek. Rajtuk van a jel: SPQR. Az kötelezi őket.

– Amíg verték, levették a jelet. Az olyan, mintha nem is ők volnának.

– Annak úgy már semmi értelme. Szerintem feldühítette őket, azért kapott tőlük. Lehet, hogy minket is azért ítéltek halálra, mert eldurrant az agyuk miatta.

– Az előbb mondtad, hogy elvágtad a torkát a fickónak, azért vagy itt.

– Tudod hány torkot vágtam már el? És eddig egyszer sem kaptak el. Disznóság, hogy éppen most. Amikor végre egy kicsit jobban ment volna. Jó kövér bukszát találtam nála. Dőzsölhetnék, ehelyett itt függök…

– De hiszen elvágtad a…

– Az nem számít. Az számít, hogy lebuktam. Igazságtalanság, hogy pont most, és pont engem, amikor annyi mindenki lopott, gyilkolt, fosztogatott…

– Talán lehetett volna másképp is csinálni… Békességben, szeretetben… Ahogy ő is mondta – intett fejével középre.

– Na, sokra ment vele!

– Azt mondja, ő az Isten fia.

Erre már elfordította a fejét, hogy jobban lássa.

– Ugyan már!

– De, hátha mégis!

– Na, ha az Isten fia vagy – kiáltott rá -, intézd el, hogy lekerüljünk innen valahogy!

– Miért kerülnénk le? Hiszen bűnösök vagyunk, nem? Igazságos az ítélet, nem?

– Nem érdekel, igazságos-e vagy sem. Meg akarok menekülni. Ha van rá hatalma, hogy segítsen, tegye meg. Ha nem, akkor…

– Ne bántsd! Ő is szenved, pedig ártatlan. Hallod, Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor az országodba jutsz!

– Na, azt lesheted! Mit akarsz egy megvert, megalázott, halálra ítélttől?

A középső most először mozdult meg. Fejét jobbra fordította, és halkan így szólt:

– Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban.

 

 

 

Írta: Ungváry Zsolt

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás