2018. 08. 24.

Útitársam lett az Isten

Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű. (Mt 10,7-15)

      Gyalogos zarándoklattal egybekötött lelkigyakorlaton voltam júliusban immár sokadik alkalommal. Magyarországról, Hidasnémetiből Szlovákián át Krakkóba mentünk még 95 zarándok társammal együtt. 9 nap, 275 km. Sokszor embert próbáló időjárás – hol esett az eső 4 napon át, hol tűzött ránk a nap – sajgó lábak, földön alvás, korán kelés.  Napközben mentünk, néha megálltunk pihenni, majd újból útra keltünk. Közben imádkoztunk, előadásokat hallgattunk vagy elmélkedtünk. Fizikailag és lelkileg egyaránt oda kellett tennie magát annak, aki végig akarta járni az utat.

    Indulás előtt ismét felmerült bennem a kétely: valóban egy ilyen nehézségekkel teli zarándoklatra akarom „pazarolni” a szabadságom? Úgy döntöttem, odaadom ezt a 9 napot az Istennek, amit Tőle kaptam. Mikor elindultunk lassan minden megváltozott. Az Isten kiragadott az életemből – azokból a hétköznapi gondokból, rohanásból, feszültségből, amivel nap mint nap meg kell küzdenem.  Nem volt más dolgom, mint menni és megnyitni a szívem annak, aki meghívott erre az útra.

   Csodálattal töltött el az úton mennyire eggyé tud tenni bennünket nemtől, kortól, nemzettől függetlenül a Teremtő. Idegen szlovák és lengyel emberek fogadtak otthonaikba, készítettek nekünk lakomát azért, mert zarándokok vagyunk. A mosolyok mögött eltűntek a nyelvi különbségek. Egymás nyakába tudott borulni szlovák és magyar zarándok úgy, hogy egy évben egyszer találkoznak, egymás nyelvét nem értik, sokat nem tudnak egymásról, de van egy közös pont, Jézus. Ő folyton jön felénk és mi is felé tartunk. Amíg én egy lépést teszek felé, addig ő másik hármat lép. Az élő, gondviselő Isten nem csak a lelki szükségleteimet töltötte be és tölti be ma is, hanem társammá szegődött az úton és azt adta, amire szükségem volt: Egy meleg pulóvert, egy füldugót, egy mosolyt vagy épp egy ölelést.

     Hazatértem, de lélekben még úton vagyok. Napközben eszembe jut a zarándoklat egy-egy pillanata és elmosolyodom a fáradtság és a nehézségek ellenére.  Ilyenkor könnyebb észrevenni az Isten nyomait az életemben, az apró csodákat, amik ma is megtörténnek. Remélem, nem felejtem el a következő zarándoklatig, hogy útitársammá szegődött az Isten.

 

Hajdú Noémi

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Egyéb
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás