A gyermekeket el kell tudni engedni

Mindannyian, kisebb vagy nagyobb mértékben úgy érezzük, hogy nyomot kell hagynunk a történelemben. Azt kívánjuk, hogy bárcsak soha ne érne véget az életünk; attól félünk, hogy a feledés homályába merülünk, elfelejtenek bennünket. Nagyon gyakran kivetítjük ezt a félelmünket a gyermekeinkre is: saját magunkról nevezzük el őket, mintha ezzel azt a megbízást adnánk nekik, hogy emlékünket a jövőbe vigyék. Részben ez az oka annak, hogy nehéz lehet számunkra, amikor a gyermekeink nem tökéletesen teljesítik be a vágyainkat. Elkerülhetetlenül csalódottak vagyunk, mert a gyermek a tökéletes ábrázolása annak, hogy alkalmatlanok vagyunk az életünk irányítására.

Azok, akik rendelkeznek szülői tapasztalattal, jól ismerik ezt a folyamatot: apránként egyre világosabbá válik, hogy a gyermekeink nem tartoznak hozzánk. És ennek a természetes elválásnak a tagadása problémás kapcsolatokat teremt, ami senkit sem segít. A modern családokban ezek a szimbiotikus kapcsolatok egyre gyakoribbak. A gyerekek szüleik túszaivá válnak, de ők is önként lépnek be ebbe a játszmába. A különbségek feloldódnak, és a szülők illúziója, hogy a gyermekeiken keresztül alternatív módon éljenek, egyre nő.

A Szent Család ünnepének olvasmányai segítenek nekünk abban, hogy elgondolkozzunk azon a pillanaton, amikor az ember valójában szülővé válik, azaz, amikor valaki képes arra, hogy felfedezze gyermekét olyan helyeken is, amelyek nem voltak benne a saját terveiben.

Ábrahám attól tart, hogy utódok nélkül marad, azaz, hogy befejezi az életét anélkül, hogy annak értelmet adna. Ez az eltűnéstől való félelem. Isten igéje visszavezeti őt az életadás igazi forrásához. Isten felszólítja Ábrahámot, hogy nézzen fel a csillagokra, azaz tekintetét a vágyai irányába fordítsa. Néha azért terméketlen az életünk, mert nincsenek igazi vágyaink. Minden kétértelműsége ellenére a gyermekvállalás egy személyes vágy kifejezése, de éppen emiatt a gyermek kicsúszik az irányításunk alól (ugyanúgy, ahogy a vágyaink is kicsúsznak az irányításunk alól). Mintha egy mély vágyat követnénk, úgy kell készen állnunk arra, hogy kövessük a gyermeket, bárhová is vezessen.

Ezért a gyermek az élet legelismertebb szimbóluma, mint ajándék, ennek az irányíthatatlan és múló életnek az ajándéka, az életé, ami nem hozzánk tartozik.

Mária és József felismerik, hogy az élet csakis Istenhez tartozik, és így megjelennek a templomban, hogy visszaadják az életet a forrásnak. Ez az igaz szeretet: elismerni az ajándékot, és visszaadni, anélkül, hogy visszatartanánk. Mária és József felismerik, hogy semmi sem tartozik hozzájuk. Az igazságot mondják történetükről és a csecsemő történetéről.

hirdetés

Az ige többször is hivatkozik a törvényre annak érdekében, hogy kiemelje, Mária és József teljesen alávetették magukat. Nem magának a törvénynek, hanem annak, aki a törvényt adta, aki ugyanaz, mint aki megadta nekik fiukat. Mária és József ezzel azt mutatják, hogy engedelmeskednek az életnek, nem pedig tulajdonosai és mesterei annak.

Simeon próféta felszólítja Máriát, hogy tovább elmélkedjen erről a szabadságról: a kard, amely elkerülhetetlenül átszúrja a szívét, az elválás kardja. Ez az, ami elkerülhetetlenül átszúrja minden édesanya szívét, aki már a kezdetektől fizikálisan is érzi az elválás fájdalmát a testében.

Mária abban a pillanatban válik anyává, amikor felfogja ennek az elválásnak a szükségességét: csak azt követően hívták anyának, miután elvesztette és megtalálta fiát a templomban, aki ott Atyja ügyeit intézte. Ez a kezdete és előrevetítése annak a progresszív elválásnak, amely a keresztnél teljesedik be.

Ábrahám tapasztalata az Ószövetségben és Máriáé az Újszövetségben arra tanítanak minket, hogy csak úgy tudsz igazán életet létrehozni, ha nem kívánod birtokolni azt. Nem létezhet egy generáció sem szabadság nélkül, és csak akkor hagyhatunk nyomot a történelemben, ha hajlandók vagyunk elhalványulni.

Kérdések a személyes elmélkedéshez:
– Mi a tapasztalata az elfelejtődéstől való félelemmel kapcsolatosan?
– Mit gondol, milyen nyomot hagy ezen a világon?

Teremtés könyve (15:1-6; 21:1-3)

A történtek után az Úr szava megnyilatkozott Ábrámnak látomásban: „Ne félj Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz.” Ábrám így szólt: „Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam.” És Ábrám így folytatta: „Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm.” Az Úr szava ezt mondta neki: „Nem az lesz örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik.” Aztán kivezette, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a nemzetséged.” Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra.

Az Úr meglátogatta Sárát, ahogy megígérte, az Úr úgy tett Sárával, ahogy előre megmondta. Sára fogant, és fiút szült Ábrahámnak öreg korában, abban az időben, amelyről Isten beszélt. Ábrahám fiának, aki született, akit Sára szült neki, az Izsák nevet adta.

Lukács evangéliuma (2:22-40)

Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát. Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását. Miután így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.

Forrás: catholic-link.org

hirdetés