Blog, Harmati Dóra

Isten felkészít a kiégésre

Nem hiszek a stagnálásban, szerintem ritkán toporgunk egy helyben, különösen a hitéletünkben nem. Vagy előre, vagy hátra lépünk. De hogyan tudjuk kezelni azt, ha eljönnek a nehezebb időszakok és a korábbi lángolásunk és lelkesedésünk emlék már csupán?

Az elmúlt egyetemi félévben elolvastam a Bibliát. Az elején tele voltam lelkesedéssel, de nem számítottam rá, hogy pont ebben az időszakban, amikor minden nap kapcsolatban vagyok Isten igéjével, elérem lelki sivatagom csúcspontját. Természetesen nem volt hiábavaló a Biblia olvasása, különösen a próféták történetei hatottak rám kifejezetten megerősítően.

Vegyük például Illést. Hatalmas próféta, aki a Karmel-hegyen Baal prófétáinak és az egész népnek a szeme láttára tudja megmutatni, hogy az Úr az egyetlen Isten (1Kir 18,20-46). Isten kegyelméből csodát tesz, méghozzá nem is akármilyet, amiből természetesen következhetne, hogy elbízza magát, vagy legalább egy kicsit pozitívabban látja a jövőt, de nem. Illés megijed az üldözőitől és elmenekül. Szívszaggató, ahogyan Istenhez szól a pusztában, bizony sokszor mi is azonosulni tudunk ezzel az Illéssel.

“Odaért egy rekettyebokorhoz, és leült alá. Azt kívánta, bárcsak meghalna, és így szólt: Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir 19,4)

Igen, sokszor mi is olyanok vagyunk mint Illés. Lángolunk az Úrért, szolgálunk, tele vagyunk buzgósággal, aztán egyszercsak mélypontra érünk. Beüt a krach, ahogyan András atya korábbi blogjában írta: kiégünk. De én most nem a kiégésről szeretnék beszélni, hanem arról, ami Illéssel történt az elkeseredése után. Az Úr angyala ugyanis meglátogatja Illést a pusztában, és kétszer is arra buzdítja, hogy egyen abból az ételből, amit ő mutatott neki.

“Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,7b-8)

Fel tudjuk ezt fogni? Illés negyven nap és negyven éjjel vándorolt a mennyei ételnek a segítségével! Isten felkészít minket a lelki pusztaságra, a sivatagra. Jézus az a mennyei kenyér, aki erőt ad nekünk a vándorlásra. “Jézus mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6, 35)

Van tartalékunk a lelki sivatag időszakaira. Nem hiába beszélt Jézus a kősziklára és a homokra építet házak példázatáról sem. Ha vele egy erős alapra építkezünk, akkor a viharok közepette sem fog összedőlni a hitünk. Mert van lelki szárazság, vannak nehéz időszakok, senki sem ígérte azt, hogy keresztényként csupa derű és boldogság lesz minden. (Ha mégis ezt hallod valahol, akkor menekülj!) Nem szabad elfelejtenünk, hogy attól még nem leszünk rosszabb hívők, mert megpróbáltatáson megyünk keresztül. Attól nem leszel rosszabb, ha nem ugyanazzal a lelkesedéssel tudod megszólítani Istent, mint korábban. Lehet, hogy éppen a pusztában vándorolsz, de ne feledd, hogy Isten adott neked a vándorlás elején elemózsiát! Ő ott van veled a lelki szárazság időszakában is, és minden eszközt megadott hozzá, hogy segítségül hívd. Amikor lángolsz és lelkesedsz, akkor azt mondja neked: egyél, készülj fel, mert “erőd felett való út áll előtted”.

A pusztai vándorlásban vissza tudunk nyúlni azokhoz az igazságokhoz, amiket a boldog időkben vettünk magunkhoz. Jöhetnek a kísértések, amik megpróbálnak eltávolítani Istentől, de te akkor már nem a pillanatnyi érzéseidnek fogsz élni, hanem az Isten által korábban és a nehézségek alatt is megmutatott bizonyosságoknak! Ne utasítsd el a kenyeret, mert szükséged lesz rá.

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás