Egy gyászoló édesanya “utolsó miséje”

Az elmúlt években is szerettem hallani a szentmise kezdő szavait, de most azzal “fenyegettek”, hogy minden igyekezetem ellenére előcsalják a könnyeimet. Feszülten figyeltem, mikor a pap felsorolta a szentmise szándékait, és közben az érzéseimet visszatartva felajánlottam saját néma fohászaimat.

Aztán elhangzott az utolsó szándék és amikor értelmet nyertek a szavak, mindaz, amit olyan kétségbeesetten igyekeztem elkerülni, olyan hirtelen tört rám, hogy képtelen voltam ellenállni. A szívem megkeményedett, szinte éreztem, ahogyan kővé dermed. Ekkor már majdnem hat hónap telt el azóta, hogy megszületett a második gyerekem: egy kislány. Egy gyönyörű, tökéletes, időre született kisbaba.

Egy halott kisbaba.

Korlátolt emberi értelmemet meghaladja Isten akaratának miértje, de az Úr hazahívta az édes kislányunkat mielőtt megismerhettem volna őt, és az életem örökre megváltozott. A hitem, amely addig a középpontban volt, átalakult. Egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg a hitem és nem kételkedtem Istenben, de a kapcsolatunkban egy törés állt be. Tudtam hogy ott van, de nem éreztem a jelenlétét. Már nem tartoztunk úgy össze mint korábban, és annak ellenére hogy teljesen tisztában voltam azzal, hogy én vagyok az, aki eltávolodott és nem ő, nem tudtam egyenesbe hozni a kapcsolatunkat.

hirdetés

Többször megpróbáltam és mindannyiszor belebuktam.

Így amikor az utolsó szándékra került a sor, és a pap azért imádkozott, hogy az egyházközségünk legújabb tagjának, egy kislánynak a másnapi születése rendben folyjon le, illetve hogy az anya megláthassa a munkája gyümölcsét, a szívem megkeményedett. Miközben a kétéves kisfiam kezét fogtam, fájdalmasan tudatában voltam a hat hónapos kisbabám hiányának, akit a karomban kellett volna tartanom, és világosan emlékeztem a „munkám gyümölcsére”, ahogyan felidéztem a parányi fehér koporsót. Úgy tűnt az én gyermekem épségéért mondott ima süket fülekre lelt és szinte lehetetlennek tűnt, hogy imádkozzam.

Korábban az ima teljesen természetesen épült be a napjaimba, a gondolataim egyszerűen imává alakultak, és úgy éreztem felemelkedtek a mennybe, Isten szerető kezébe, de most óriási küzdelmek árán csupán annyira jutottam, hogy néhány zavart gondolatot a mennyezet felé irányítottam, majd figyeltem, ahogyan visszahulltak a padlóra. Rettenetesen egyedül éreztem magam.

Zaklatott elmével, csak fél füllel hallgattam a szentbeszédet, azon tűnődtem, mihez kezdjek a hitemmel.

Kemény szívvel, gyorsan elhatároztam, hogy ez az utolsó szentmise, amin részt veszek.

Minél tovább latolgattam a döntésemet, miközben tovább folyt a szentmise, annál elégedettebbnek éreztem magam. Valójában a békét kerestem abban az érzelmi zűrzavarban, és tudtam, hogy ez a döntés sohasem ad majd békét, de legalább én irányítottam, és ezt igazán kielégítőnek találtam. Éppen erre volt szükségem.

Amikor átváltoztatás előtt letérdeltem a gondolataim még mindig messze jártak, de egy éles hang hirtelen kirántott a szórakozottságomból. A csengők. Egy szeminarista egyszer elmagyarázta nekem, hogy a szentmise közben a csengők figyelmeztetnek: “Itt van Jézus! Itt van Jézus!” Ez az ismerős kinyilatkoztatás a szentmisére irányította a figyelmemet.

Az utolsó szentmisémre.

És a szívem olyan gyorsan olvadt fel, mint ahogy megdermedt. Jézus ott volt- a teste, a vére, a lelke és az istensége. Semmi más, csak az ő teljes jelenléte lágyíthatott meg egy olyan kemény szívet mint az enyém.

Szükségtelen megemlíteni, hogy nem ez volt az utolsó szentmisém.

Forrás: Catholic Link
Fotó: VideoBlocks

hirdetés