Egyéb

Anya, el kell mennem!

A “mamahotel”, mint jelenség egyre elterjedtebb: a fiatalok nehezen repülnek ki  a családi fészekből, gyakran 30 éves kor felett teszik csak meg.

Bármit is teszek, bárhová megyek, te mindig ott leszel bennem. De fel kell nőnöm, ideje, hogy elmenjek.

Talán még nem érted, talán számtalan éjszakát fogsz végig sírni az üres bölcső láttán, szívszorító, síró hangon fogsz engem felhívni, a sírástól gombóccal a torkodban, amiért nem vagyok ott veled, de anya, tényleg el kell mennem. Meg kell tanulnom színek szerint szétválogatni a szennyes ruhát a mosáshoz, rá kell ébrednem, hogy a szennyes nem tűnik el magától, hogy finom a tiszta mosdó illata, különösen akkor, amikor én takarítottam ki.

Meg kell tanulnom főzni a spagettin és a kolbászon kívül mást is, ebben az internet segítségemre lesz. Meg kell tanulnom, hogy a fizetésemnek ki kell tartania harminc napig, és hogy a szórakozás, és a sör nem alapvető szükségletek.

Éreznem kell, hogy egyedül vagyok, hogy mondhassam a többi embernek; “Anyukám mindig azt mondta…”, és büszke lehessek arra a rengeteg bölcsességre, amit tőled hallottam, de eddig nem értékeltem eléggé. Fel kell ismernem a hamis barátságokat, amit régen te tettél helyettem, erősnek kell lennem, és visszafogni magam, amikor a főnököm felidegesít, és legszívesebben valami csúnyát mondanék neki, de te megtanítottad, hogy egy komoly felnőtt nem jöhet ki ilyen könnyen a sodrából.

Meg kell teremtenem a saját szombat délutáni szokásaimat, ami a veled közös bolondozós süti sütés volt korábban. Vasárnap reggelente fel kell öltöznöm, reggelit, ebédet készítenem és nem egész nap csak egy könyvet olvasni, miközben te mindent megcsinálsz helyettem.

Azt a jó filmet egyedül kell megnéznem, senki nem lesz ott mellettem, aki közösen sír velem a szomorú részeknél. Hozzá kell szoknom, hogy nem lesz mindig ott a te ölelő két karod a nehéz pillanatokban, az a két erős kar, ami napról napra megtanított egyre jobb emberré válnom.

De ne gondold, hogy ez könnyű nekem, nagyon fog fájni minden egyes nap, hogy nem mehetek haza, nem láthatom  a te nyugodt mosolyodat, nem mesélhetem el minden egyes apró részletét a napomnak, és nem láthatom az arcodon, hogy kicsit azért untatnak a történeteim.

Nagyon fogsz hiányozni, még akkor is, amikor már lesz két gyerekem, akkor is, amikor már nyolcvan éves leszek, amikor megírom a világ legjobb könyvét.

El kell mennem, anya, de a szívemben mindig velem leszel.

Forrás: Obvoius

Fotó: Tumblr

Ezt a cikket Ungvári Ildi önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha te is szívesen fordítanál, örömmel várjuk jelentkezésedet kapcsolat oldalunkon.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás