Orbán Viktor az elmúlt időszakban több alkalommal is használta a nyugat-európai társadalmi és szellemi viszonyok leírására a posztkeresztény jelzőt. Itt az ideje végiggondolnunk, mi is az a posztkeresztény korszak.
A magyar miniszterelnök több közelmúltbéli megnyilatkozásából is kiolvasható, hogy az általa a nyugati társadalom, szellemi közeg és politika megközelítésekor használt a posztkeresztény jelző nem csupán egyfajta nemkívánatos minőség leírásaként szolgált, hanem koherens eszme(rendszer)ként tekint rá. A posztkeresztény korszakról való értekezés nem újkeletű, a 20. század végétől egyre élénkebb – de még mindig nagyon hiányos – diskurzus folyik e téma körül, a kormányfő kommunikációjában azonban mintha egyfajta ideológiaként azonosítaná a jelenséget, amikor arról beszél: a kontinens nyugati felén a politikusok (legalábbis meghatározó részük) jellemzően a posztkeresztény korszakban gondolkodnak és ezt mozdítják elő. S mivel a miniszterelnök a „posztkeresztény nyugatot” politikai kategóriaként használja, nem kultúrantropológiai, eszmetörténeti stb. megközelítésben, ezért célszerű azt politológiai szempontból (is) elemezni.
Mi is az a posztkeresztény?
A „poszt” előtag jelentése „után”, azaz a kifejezés jelentése alapvetően „kereszténység utáni”. Elsődlegesen nem olyan helyzetet ír le, amelyben a kereszténység végképp eltűnt, hanem olyat, amelyben megszűnt dominánssá válni, zsugorodik, helyét más vallások, vagy szellemi irányzatok, esetleg az elvallástalanodás állapota veszi át, ennek megannyi kísérőjelenségével. Olyan helyzetet körvonalaz, amiben az európai kultúra és civilizáció alapjait kérdőjelezik meg és kívánják újraformálni. (A jelenség kapcsán persze nem csupán Európa kerülhet szóba, Rod Dreher tavaly jelentetett meg nagy hatású könyvet, amiben meglehetősen sötét képet fest az Egyesült Államok posztkeresztény társadalmáról, azonos jelzővel írva le az USA-t mint országot.)
Mi jellemzi a posztkeresztény politika korszakát?
hirdetésAmikor a posztkeresztény korszakot említjük, két, egymással párhuzamos dologról beszélhetünk: létező kulturális folyamatról és egyfajta politikai szándékról is. Valós folyamatról, hiszen Európában jól érzékelhetően csökken a kereszténység társadalmi szerepe, felhajtóereje, egyre kevesebben járnak rendszeresen templomba és tartják magukat az egyház tanítását követőnek. (A különböző kutatások adatfelvételkor két lehetőséget kínálnak: a „vallásos vagyok a magam módján” és a „vallásos vagyok, az egyház tanítását követem” lehetőségeket. Ez utóbbi a gyakorló, templomba járó, az igazán elhivatott – és a jóval kisebb kategória.) És beszélhetünk szándékról, egyfajta politikai programról is. A keresztény-konzervatív gondolkodás egyes áramlatai szerint ugyanis a folyamat mögött tudatosan végrehajtott program, ideológiai támadás áll, amely céljaként tételezte a keresztény társadalom felszámolását, a vallási hagyomány zárt falak (és lehetőleg csupán templomok falai) közé űzését. (A kormányfő megnyilatkozásai e második aspektusra vonatkoznak, noha kétségkívül jelen van életünkben az első is.)
E logika szerint posztkeresztény korszakban gondolkodó politika offenzív szekularista, államot és egyházat nem pusztán szétválaszt, de az egyházat marginalizálni is kívánja. Alapvetően neoliberális, abszolút szabadelvű, a hagyományokat nem tisztelő – már csak azért sem, mert azok jelentős része keresztény gyökerű és keresztény identitást erősít. Individualista, a közösségi kereteket lebontó, az egyént piedesztálra emelő. Relativista, az etikai relativizmus talaján áll, ami az értékrelativizmusban csúcsosodik ki – az élet szentsége például többé már nem abszolút, az életvédő mozgalmakat maradi, a nők jogait korlátozni kívánó csoportokként állítja be. Az identitásokat, különösen a csoportindentitásokat újraértelmező, feloldó irányzat, amely ilyen módon kicserélni igyekszik a bevett társadalmi konvenciókat és kapaszkodókat. A rendszerré összeálló elemek pedig célzott mozgásban vannak, amely által a keresztény kultúrát és civilizációt támadják, tudatosan gyengítik.
A helyzetet bonyolítja, hogy több nyugati országban mára a hagyományosan konzervatív pártok is a posztkeresztény korszak letéteményeseivé váltak – elég csak Nagy-Britanniára gondolni, ahol a toryk társadalompolitikája lassan köszönőviszonyban sincs a konzervatív értékekkel, társadalmi kérdésekben liberálissá váltak.
A magyar miniszterelnök az elmúlt időszakban arra mutatott rá több alkalommal is, hogy ez az az ideológia, amelytől meg kell védeni a keresztény kultúrát. A politikai kommunikáció egyik alapeleme, hogy a „mi” és „ők” elválasztása egyértelmű legyen, ami retorikai szinten – ez esetben – úgy jelenik meg, hogy a kormányfő az „ezzel szemben” fordulatot használja a hazai szellemi-társadalmi viszonyok leírásakor. Ellenpontozásként Magyarországot közösségi identitással jellemzi, amelyben még mindig fontos szerepet játszanak a keresztény kultúrából fakadó gyökerek. Ez hagyományos konzervatív közösségi felfogás, amely alapja a keresztény politikának is.
A posztkeresztény korszak jegyeivel szemben a kereszténység nemzetmegtartó és jelentős identitásformáló erővel bír. A hatályos magyar Alaptörvény Nemzeti Hitvallása, azaz preambuluma is megfogalmazza: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”. De nem csak hazánkban, hanem Közép-Európa szinte valamennyi államában azt láthatjuk, hogy a posztkeresztény korszakban való gondolkodás jelentős kihívót kap, vagy egyenesen kisebbségi álláspontként jelenik meg. Nyugat és Kelet-Európa között hatalmas különbség mutatkozik – felénk még tartja magát a keresztény alapzat.
Vágvölgyi Gergely
a szerző politológus
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás