Vajon megérkezem? – Személyes adventem

Számos adventet megéltem már. Számos esetben gondolkodtam már azon, hogyan kellene megélnem az adventet. Ehhez az elváráshoz kellő alapot ad a rengeteg cikk, ami ebben a témakörben íródott. Rengeteg útmutatást kapunk ahhoz, hogyan lehet mélységes tartalommal megtölteni várakozásunk időszakát. Olvashatunk arról, hogy mibe fektessünk kevesebb energiát, mire ne pazaroljuk az időnket, ellenben mire figyeljünk jobban oda, mit tegyünk azért, hogy a külvilág felé fordulás helyett egyre inkább az elcsendesedés pillanatait éljük meg.

A mostani adventem eddigi időszaka sem kivétel abban, hogy szinte már-már kényszeres módon igyekeztem arra törekedni, hogy eljusson a szívemig az advent értelme és jelentősége. Voltak kétségbeesett pillanataim, amikor úgy gondoltam, hogy lemaradtam a pillanatról. Nem is egyről, hanem számtalanról. Lemaradtam arról az extázisról, amit a fejemben előzetesen elképzeltem. Arról az extázisról, amiben azt élem meg, hogy teljes bizonyossággal ki tudom mondani: „… Végre! Végre már tudom, hogy mit jelent az Úr eljövetelére várakozni, most már értem és érzem is!…”

A napokban ezekkel a gondolatokkal a fejemben utaztam a villamoson, amikor megláttam egy sánta és a ruházata alapján meglehetősen szegény asszonyt. S akkor, abban a pillanatban kezdett a bennem lévő ’adventi homály’ szertefoszlani… Hirtelen megértettem valamit abból a szegénységből és kiszolgáltatottságból, amit az az asszony hordozott. Szinte a húsomig hatolt a kiáltása, amely a terhek súlya alól felszakadhat nap mint nap. S éppen, amikor hagytam, hogy hassanak rám ezek az érzések, tovább indult a villamos. S mi történt ezután? A következő megállóban tovább folytatva a szemlélődésemet, másik két mozgássérültet láttam. Nem hittem a szememnek. Ennyi nehéz sorsú embert látok, ilyen rövid idő alatt? Mi történik most? Mit üzen ezzel az én Jézusom? Újra és újra, magamban halk, de annál erősebb meggyőződéssel azt mondogattam:

„Látod Jézus, ezek az emberek mind Terád várnak! Látod Jézus, ha te is úgy gondolod, én úgy hiszem, ennek a szükségnek a felismerése az igazi advent. Az én adventem, amikor rádöbbenek és felismerem, hogy mennyire szüksége van Rád a világnak. Kegyelemnek élem meg, hogy mindeközben nincs más választásom, minthogy hálát adjak neked azért, hogy eljössz hozzánk, az emberiséghez. Hálát kell adnom azért, hogy gyermeki testben, törékenyen egyesülni akarsz velünk.”

S amikor azt mondom, nem volt más választásom, vagy azt, hogy hálát kell adnom, azt nem a kényszerűség mondatta velem, hanem annak a felismerése, hogy egyszerűen nem tehetek mást. Akkor ott a villamoson ezek az emberek megmutatták nekem, hogy mennyire rászorulók vagyunk, mi emberek. Mert akkor, amikor találkoztam a kiszolgáltatottságukkal, lényegében tükröt tartottak, hogy kiszolgáltatottságomban én is egy vagyok közülük, s talán annak a nőnek a képzeletbeli kiáltása az én kiáltásom. Talán a bénultságuk az én bénultságom is. Feltört bennem egy sóhaj. Az a sóhaj, ami összeköt engem velük, de tulajdonképpen minden emberrel. Úgy hiszem, ha létezik kollektív emlékezet, miért ne létezne kollektív sóhaj is? Kollektív sóhaj, ami időnként, szinte egészen hallhatóan utat tör az éjszakában mindegyikünk lelkének mélyéből. Egészen egyszerűen azért, mert úgy lettünk teremtve, hogy földi életünk során folyamatos adventben legyünk, annak homályával és pirkadatra váró sötétségével. S ha adventben vagyunk, az még azt is jelenti, hogy várakoznunk kell. Azt is jelenti, hogy vándorolnunk kell, egészen addig, míg meg nem érkezünk a jászolhoz…  

hirdetés

Minden évben, amikor az egyházi ünnepkör szerint az adventi időszakban vagyunk, figyelmünket irányítsuk arra, hogy ez a ’szent idő’ mindig egy lehetőség, hogy életünk igazi adventjének titkában elmerüljünk. Lássuk meg és érezzük át, mit jelentett a pásztorok életében az angyal köszöntése. Kérdezzük meg magunktól, nekünk mit jelent ma, a mi korunkban a kinyilatkoztatás számtalan forrása? (…) Elhiszed, hogy te is egy lehetsz a napkeleti bölcsek közül? Én elhiszem! Sőt!… Öröm azt gondolnom, hogy egy vagyok közülük. Mert addig, amíg így gondolkodom, hiszem, hogy a csillag vezet. S tudom jól, a csillag oda vezet, ahová meg kell érkeznem.

Babik Blanka

kép: i.ytimg.com

hirdetés