A 777 előszeretettel publikál olyan írásokat, amelyeket Ti, azaz az olvasóink írnak. A következő, remek stílusban megírt blogbejegyzést Kovács Anikótól kaptuk.
Idén nyáron betöltöttem a harmincat. Cidriztem is tőle rendesen, mert mindig tetszett, hogy huszonéves vagyok, szerettem mondogatni a koromat, főleg úgy, hogy mai viszonyokhoz képest hamar lettem két gyermek édesanyja. De hát eljött ez az X is, pár világvége mondat után megráztam magam, és arra gondolva, ne ezt lássák az idő múlásának velejárójaként a fiaim, pozitívabb hozzáállásra váltottam. Az „itt fáj, ott fáj”, „nem bírom már az éjszakázást, én sem vagyok már olyan fiatal”, és hasonlókon túl, az ember lánya elkezd azon gondolkodni, mi is vár még rá, és mit hagyott eddig maga mögött. Ez még nem a b oldal, de azért megfogalmazódott bennem pár kérdés:
Mi mit hagyunk hátra? Tőlünk fognak tanácsot kérni? És ha kérnek, milyen tanácsra számíthatnak? Vajon én is leszek, olyan „nagy öreg”, aki felé tisztelettel néznek, és a jelenlétem nélkül sem beszélnek ki?
Az interneten leggyakrabban beszélgetős műsorokat nézek. Az életútinterjúk a kedvenceim, de szeretem a könnyedebb hangvételű riportfilmeket is. Érdekel a közszereplők véleménye, és fojtott várakozással figyelem az értékálló mondatokat.
hirdetésSokszor csalódom, és érzem úgy, hogy egyre kevesebb bölcs ember öregszik meg a társadalmunkban.
Ha a tömegek által követett celebek legnagyobb erényei, hogy büszkén felvállalják elviselhetetlen modorukat, és azt, hogy az ég egy adta világon semmit sem bántak meg az életükben, a súlyos műsoridőt elfoglaló öndicséretről nem is beszélve, akkor a fiatalság jó nagy bajban lesz, mikor a személyiségüket szeretnék pallérozni imádott példaképeik gondolataival. Véleményem szerint bölcsességet szóló és a bukásaikból tanult, szerény, de szorgalmas emberek mintáira lenne szükség.
A másik kérdés, ami mostanában foglalkoztat, mit jelent letenni valamit az asztalra. A médiumok szeretik hangoztatni ezt a frázist, de mintha mára már mellékes lenne, mi az a valami, amit leteszünk? Amiből pénz vagy számomra valamifajta haszon származik? Felcímkézett áruk, szlogenek, franchise? Esetleg hatalom, beosztottak, alattvalók száma? Nézettség, like-ok, kommentek? Mi az, ami ma elismerést vált ki az emberekből?
Egy előadásban egyszer azt kérték a diákoktól, hogy írják meg a sírfeliratukat. Mit szeretnének, mi az a pár mondat, amire emlékezzenek mások, ha rájuk gondolnak? Ezt követően pedig át kellett gondolniuk a lépéseket, hogy jutnak el oda, hogy valóban igazak legyenek rájuk a jövőbe felvésett mondatok. Morbid ötlet, de jó gyakorlat akár egy élet megalapozására.
Mintha kicsit nehéz lenne megtalálni az értékálló dolgokat.
Az erkölcsi norma kezd valamiféle labirintusban elrejtett kincsnek számítani, a példaképeink pedig láthatatlan szellemekké váltak.
Kik az ideáljaink, hol találjuk meg őket, ha az érték mindenkinek mást jelent? És mi hogy leszünk példaképek, ha már minket sem tereltek a helyes ösvényen?
Léteznek még nagy öregek, és meg lehet őket találni. Egyiküket egy esküvőn hallhattam éppen az örömapa személyben köszöntőt mondani. A veterán generáció tagja, egyike azoknak, akivel megtiszteltetés egy társaságban lenni. A fia házasodott, ő pedig útravalót ad az ifjú párnak. Nézem a fiú arcát, a székéből kifordulva csüng az apja szavain. Az apa beszél, és méltóságos vendégek ide, méregdrága cipők oda, feszült figyelem van mindenki arcán.
Valaki szól, akitől sokat remélnek, mert valahogy mindenki lelke szomjazik rá.
Nem magáról beszél, nem méltatja az érdemeit, a megnyert olimpiái sem kerülnek szóba, még csak az a 12 gyermek sem, akit felnevelt. Pedig micsoda teljesítmény, micsoda életút. Arról beszél, Aki számára is utat mutatott, tanácsot adott, a Mindenhatóról, és az Ő szeretetéről. A Bibliából idéz, azt kéri, keressék Istent, hozzá menjenek szeretetért, türelemért, megértésért. Példát ad nekik, bár maga is példa.
A fiú is mond pár szót. Viccelődik is, hogy sakk-mattot adott magának, hogy az apja után szólal fel. Érdeklődve figyelem, vajon mit fog mondani, mit mondhatna. Hálát ad, köszönetet mond, egyesével megemlíti azokat az embereket, akiktől szellemi, lelki táplálékot, iránymutatást kapott. Elmosolyodva sóhajtok, egy kis tyúkhúsleves a léleknek. Magamban én is hálát adok, hogy itt lehetek, és olyasmihez mérhetem magamat, a cselekedeteimet, ami értékálló.
Mindig is úgy éreztem, hogy elkényeztetett helyzetben vagyok lelki vezetők szempontjából. A felnőtté válásomat végigkísérték számomra példát adó emberek, és a mai napig van mentorom, akihez bátran fordulhatok tanácsért. Olyan barátaim vannak, akiknek kikérem a véleményét, és bátorítani tudjuk egymást méghozzá olyan gondolatokkal, amikbe érdemes kapaszkodni.
Szeretnék az az ősz hajú néni lenni, akihez átugranak a gyerekei, unokái egy kávéra, és közben őszintén mesélnek az életükről, kimondatlanul is tanácsot várva az idősebb generációtól. Úgy képzelem, tanulságos történetekkel válaszolok majd nekik, vagy a saját vagy más életéből. De az is lehet, hogy csak leemelem a kedvenc könyvemet, és felolvasom belőle a számomra világosságot adó mondatokat:
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Máté 6,19-21)
Kovács Anikó
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás