Blog

Ne féljünk a szegénységtől

A mai individualizált és sikerorientált társadalmunkban már a szegénység említése is kerülendő. A téma felvetése sokakban szül ellenérzést, megvetést, értetlenséget, közönyt. Nekünk, keresztényeknek azonban egészen más hozzáállásunk kell(ene), hogy legyen a szegénységhez, hiszen az evangéliumban hangsúlyos szerepet kap a Krisztus-követés útján.

 

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa‟ — szól Máté evangéliuma (Mt 5,3), s ezzel a materiális értelmezés egyből spirituális szintre helyeződik. A Szentírásban az anyagi értelemben vett és a lelki értelemben vett szegénység egymás kiegészítői, együttes megélésük visz legközelebb a szeretet megéléséhez. Jézus több beszédében is arra tanít, hogy a gazdagság a boldogságnak és az örök életnek is az akadályává válhat, ha ragaszkodunk ahhoz. Hiába tartotta meg a törvényt a gazdag ifjú (Mt 19,16-22), hiába ismerte fel Jézusban az Istent, hiába vágyott szívből az örök életre, a vagyonától nem akart megválni. Sőt, amikor Jézus erre kérte őt, szomorú lett, s ebből derül ki számunkra az, hogy az ifjú szívében a gazdagság előrébbvaló volt Istennél.

 

Itt ér össze a materiális és a spirituális szegénység: ha nagy a vagyonom, annak gondjai töltik ki a gondolataimat, s alig marad hely benne másnak: Istennek, embertársnak. A Krisztus-követés azonban koránt sem ennyire egyszerű, nem jár együtt automatikusan az anyagi szegénységgel, a „gondtalansággal‟. Bizony, keskeny az az út! Ha tovább olvassuk Máté evangéliumát, nem véletlenül találkozunk a következővel: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége‟ (Mt 19,29). Ez az ígéret már nemcsak vagyontalanságot kér: az otthon, a család, a haza elhagyása a belső, lelki szegénységet jelenti. Az önmegtagadás — helyes értelmezésben — sosem álszent farizeuskodás, hanem tudatos lemondás mindarról, mely a személyiség integráns, de énközpontú alkotóeleme. Lemondás a szokásokról, az önsajnálatról, a szenvedélyekről, a biztosnak hitt és begyakorlott játszmákról, a felhalmozott intellektuális kincsekről és azok gyarapításáról. A helyes önmegtagadás: kiüresedés, megnyílás a befogadásra, megnyílás magára a változásra, új látásmódra, végső soron az én elvesztése annak érdekében, hogy befogadhassa a másik Személyt. Igaz ez az embernek mind az Istennel, mind a másik emberrel való kapcsolatára is.

 

Belegondoltunk már abba, hogy mi is ez a gyakorlatban? Mi az, amikor én magam hátrébb lépek, s a másik személynek engedek teret az életemben? Mi az, amikor már nem én vagyok az első a magam számára, hanem a másik? Mi az, amikor képes leszek a legnagyobb lemondásra is, csak hogy a másik személlyel kapcsolatban lehessek? Ez bizony a tiszta szeretet! Ezért van írva, hogy övék a mennyek országa és az örök élet az örökségük! Avilai Szent Teréz így fogalmazta meg ezt a folyamatot A belső várkastély című művében: „Mert nagyon bizonyos, hogy ha kiüresítjük magunkat mindentől, ami teremtmény, és megszabadulunk tőle Isten szeretetéért, akkor Maga az Úr tölti meg azt.‟

 

Meg kell tehát halnom önmagamnak hogy életem legyen Istenben? Igen! „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.‟ (Jn 12,24). Nem kell tehát félni a szegénységtől, mert azon keresztül vezet az út a legnagyobb gazdagsághoz, Istenhez!

 

Rostási-Szabó Csilla

Még nem érkezett hozzászólás