A reggeli fél nyolcas szentmisére siettem. A kellemes nyárutó-ízű október elillant, metsző, hideg szél vágott az arcomba, a ködös reggel már-már zúzmarát varázsolt a vasárnapi ébredező városra.
Ahogy befordultam a templomkert kapuján, belém nyilallt az ismerős érzés: roráte! Már csak pár hét, és kezdődik! Olyan hideg van, olyan köd, olyan álmosság, mint a rorátés hajnalokon. És belül mosolygós melegség áradt szét bennem, annak öröme és izgatottsága, hogy hamarosan minden reggel együtt imádkozunk majd a templomban, ismerősök és ismeretlenek, együtt várjuk, hogy a lelkünkben is megszülessék a Gyermek Jézus. Felidéződött bennem, hogy a rorátén szinte minden résztvevő önkéntelenül is mosolyog, hiszen tudja, hamarosan részese lesz a Csodának.
Tudom, „mindennek megvan a maga órája” (Préd 3,1), s nem siettetem az ádvent idejét talmi csillogással. Azonban kis kegyelmi ajándékot kaptam ezen pillanatokban, ízét a megerősítésnek és az ígéretnek, hogy ha tiszta, nyitott, gyermeki szívvel vágyakozom az Istennel való találkozásra, az nem késik, hanem már magában a vágyban is Ő van jelen.
hirdetés
Rostási-Szabó Csilla
Kép: pexels.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás