Blog, Téglásy Nóra

Robin Schulz és az emléktörlő

Hogy kerül Robin Schulz a 777-re? Elárulom: nagyon tetszett a James Blunt-tal közös számuk, amit többször hallottam rádióban. Megmosolyogtam a kis vinnyogást az elején, de élveztem a pörgést. Elsőre lejött, hogy szerelmes szám, de valószínűleg kissé fájdalmas is. Amikor elindítottam Youtube-on a hivatalos klippet, megakadt a szemem, pedig sosem szoktam őket nézegetni: tetovált ujjú apáca…? Ezt meg kell nézni.

Utána vagy 20 percig csak ezen kattogott az agyam a munkahelyemen. Na, nem az apácán, a klip nem róla szól. (Esetleg nézd meg a klippet, mielőtt tovább olvasol.)

Hanem a pasin (alias James Blunt), aki elmegy a laboratóriumba, kitöröltetni az emlékeit. Biztos vannak ilyen filmek is, de abban béna vagyok, engem ez most megérintett érzelmileg. (A sárga hajú lány pedig irtóra frusztrált, de ez még mindig nem a lényeg.)

Végtelenül szomorú lettem, hogy mi lenne, ha mindez igaz lenne. Ha tényleg el lehetne menni egy dokihoz, aki mint a fájlokat, kiszedegeti az emlékeket a fejünkből, nyom egy Shift Delete-et, aztán kisétálunk és megnyugszunk, mehet tovább az (új) élet.

Először is: Istent akarunk játszani… olyan döntéseket vesz kezébe a nagy egész emberiség és a kis egyének is, ami már néha túlzás. Mesterséges megtermékenyítés, eutanázia… Mi folyik itt, a valóságban? A futurisztikus klip pedig miért vágyik rá, hogy átmoshassuk az agyunkat? Hol van a világhírű szabadság, ha ennyire függünk a saját elképzeléseinktől, és tűzön-vízen át mi akarunk irányítani mindent? Arról nem is beszélve, hogy milyen flegmán, semmilyen arccal, érzéketlenül törölgetnek a klippben is…

És itt jön a másodszor: az emlékeket nem szabad kitörölni! Miért nem lehet feldolgozni őket, és helyre tenni? Ahogy egy szép emléket megőrzünk, úgy egy fájó sebnél meg kell várni szépen, hogy begyógyuljon. Kenegetni, ragtapaszt rakni rá, jegelni, különböző gyógymóddal elérni, hogy egy heg legyen belőle. Ami emlékeztet egy hibára, vagy valakire, akinek meg kell bocsátani. De a része az életünknek! Ha nem történik meg úgy, az, ahogy, amikor, ahol, akkor nem azok lennénk, akik vagyunk!

És ha már emlékekről van szó, egy rövid kitérő: igyekezzünk tényleg mély, érzelmi emlékeket adni a másiknak, és amit kapunk, azt nagyon értékeljük, és jól jegyezzük meg. Kevés dolgot bánok, de azt igen, hogy utólag nézve azt érzem, felszínes volt a kapcsolatom édesapámmal. Így az elmúlt 10 év alatt, amióta meghalt, villám gyorsan kifakultak a képek, élmények… Amik betölthetnék az űrt, amikre szükség lenne egy-egy nehezebb családi pillanatban, amiket majd mesélhetnék róla a gyerekeimnek. Persze vannak fotók, meg emlékszem néhány dologra, de sokszor gondolom, hogy bárcsak tudatosabban véstem volna a fejembe a pillanatokat. Minél élesebb egy kép, annál szebb visszagondolni rá, annál  nagyobb erőt és örömöt adhat.

Nagyon sokszor nem bízunk az Istenben. Nem hisszük el, hogy ami történt, annak pontosan úgy kellett történnie. Nem tudjuk elképzelni, hogy ő a legjobbat tudja kihozni a helyzetből ami épp van. Erőlködünk, görcsölünk, sajnáltatjuk magunkat. Persze néha elkél egy kis segítség, legyen az lelkivezető vagy pszichológus. De szépen kérek mindenkit, hogy ebben a mai hiperszuper önmegvalósítósdi társadalomban fogadjuk el, amilyenek vagyunk, amiket tettünk, és higgyük el non plus ultra-ként, hogy ez Istennek köszönhető, Ő teremtett meg minket úgy, ahogy. (Lám, mennyire egybecseng néha a világ és az életünk!) És ő segíteni fog változni, változtatni, megbocsátani, gyógyulni, az Ő jelenlétében van megnyugvás.

Tegyünk be szépen egy rendszerező fiókos polcos bútort a fejünkbe, és a már talán messzire elkavarodott emlékeket is kezdjük el inkább összehalászni és bepakolni a megfelelő helyre. Húzzuk őket elő gyakran, nosztalgiázásba még nem halt bele senki.

Ha így állunk hozzá, akkor már énekelgethetjük: It’s gonna be okay.

U.i.: Akinek pedig az visszhangzik a fülében, hogy “I really need you, I really need your love right now…” az folytassa a dudorászást egy templomban vagy egy gyertya mellett, ahol könnyebben, igazi szeretetet talál.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz zuiopő 2017. 08. 18. 19:25

    “fogadjuk el,… amiket tettünk, és higgyük el …, hogy ez Istennek köszönhető” – Azért a hülyeségeinket (vagyis a bűneinket) nem kell Istenre fogni, hiszen szabad akaratot adott. 😉