Amikor baráti beszélgetések alkalmával megkérdezik tőlem, hogy miért jó ma papnak lenni, én nagy örömmel számolok be hivatásomban megtapasztalt pozitív tapasztalatokról: a hívek kedvességéről, jó beszélgetésekről, a tanításban megtapasztalt sikerekről. De amit az elmúlt héten átélhettem, az minden eddigit felülmúlt.
Pünkösdvasárnap 17, általam felkészített diák fogadta a Szentlelket a bérmálás kegyelmében és váltak egyházuk nagykorú tagjaivá.
Egy héttel később pedig 25 tanítványom végezte el szentgyónását és vette első alkalommal magához Krisztus testét.
Mindkét alkalommal sugárzott a fiatalok tekintete. Igazán boldognak tűntek, pedig sok-sok nehézséggel találkoztak már fiatal életük ellenére a családban, környezetükben.
hirdetésA problémák azonban most másodlagosak, az első helyre (legalább ezen a napon) Isten került. Imádságaik őszinték voltak, szándékaik pedig komolyak.
Ellene mondtak a sátánnak és minden csábításának és kinyilvánították elköteleződésüket a Szentháromság mellett és az egyház mellett. Szívük együtt dobogott Krisztussal.
Kell ennél több? Kell még más érvet felhozni az évekkel korábban meghozott döntésem mellett? Szerintem nem. Ilyenkor igazán megtapasztalhatja minden lelkipásztor, hogy ha egyre csak zsugorodva is, de él az egyház és van utánpótlás.
Persze, ezek egy életút kezdő lépései csupán, fontos, hogy meg is maradjanak az egyház közösségében. Ne „kibérmálkozzanak” és „kiáldozzanak” abból. Ehhez további munkára, építkezésre van szükség. Továbbra is éreztetni kell velük, hogy Istennek lefoglalt személyek és boldog életre hivatottak, melyhez szükség van a hitre és arra, hogy ne vegyék le tekintetüket Jézusról. Pünkösdvasárnap és Szentháromság vasárnapján Pannonhalmán sok szempár szegeződött rá, és hiszem, hogy rajta is maradt.
Remélem sok-sok pap kolléga erősödik meg ilyen alkalmakkal is hivatásában és vállalja az egyre nehezebb szolgálatot a modern világ emberei között.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás