Blog, Kedves Ilka

Az igen után -És most mi van?

Az előző cikkben a házasságról és közvetlen a házasság előtti időszakról írtam. Most, hogy “átléptük a házasság küszöbét” rájöttem, hogy egyre kevésbé tudok általánosságban írni. Miért is? Mert sokféle házasság létezik. Nem arra gondolok, hogy az egyik jó, a másik rossz. Nézzük a jó dolgokat! Sokféleképp lehet jó egy házasság. Egy dolgot megtanultam: bármilyen jól ismerünk is valakit, vagy valakiket, sosem fogjuk teljes mértékben látni és belelátni a házasságukba. Így hát, igyekszem kerülni a szokásos közhelyeket ugyanakkor nem egy szubjektív “élménybeszámolóval” szolgálni.

Véget ért. Ketten maradtunk. A fehér ruhám a karnison lóg, mert máshol a földet söpörte. Hétfőn vissza kell vinni. Nézem. Hát, megtörtént. Ülök az ágy szélén. Most valami túláradó boldogságot kellene éreznem… Miért vagyok szomorú? Hirtelen minden eszembe jut. Minden kétségem, aggódásom, félelmem, reményvesztettségem és csüggedésem… Eszembe jut a kamaszkorom, a főiskolás évek, a vágyaim, a fájdalmaim, minden, amitől rettegtem… Mi történik, mi ez? Egy kedves, szelíd gondolat megsimította a lelkem…

Ó, Istenem! Rájöttem, hogy végtelenül hálás vagyok. Hogy ez a szomorúsággal vegyes hála és öröm azért van bennem, mert boldog vagyok.

Furcsa érzés volt, de valahogy kiengesztelődtem önmagammal. Itt éreztem át teljes valójában, hogy bárhogyan alakulnak a dolgok az életemben, bárhogyan is fáj éppen, ha Istenre bízom az életem, az csak jó lehet. Közben belépett a férjem a nappaliba és elég riadt képet vágott, mikor meglátott a kanapé szélén ülve, legördülő könnyekkel az arcomon. Nem tudom, mit gondolt először, csak annyit kérdezett: Indulunk? Felkerekedtünk, és kimentünk a hideg őszi éjszakába.

Az esküvő kapcsán tanultam meg azt is, hogy mit jelent alázattal elfogadni és megérteni egy másik ember vágyát. Mi szívünk szerint csendben, egyszerűen egy pap jelenlétében mondtuk volna ki az igent. De hát a család, a rokonok, a Margit néni unokatestvérének a fiának a menye…stb.

Aztán mégis sikerült valahogy, hogy az esküvőnk éjjelén nem egy fergeteges lagzi közepén pörögtünkforogtunk, hanem egy kihalt étteremben ültünk, gyertyafényben, kettesben. És csak mosolyogtunk egymásra, mert senki sem tudta, se a pincér, se a távolabb ülő pár, hogy nekünk ma volt az esküvőnk. És ez a különös és talán különc hármas, a közös titok, meg is maradt közöttünk, azóta is. A Jóisten, a férjem és én.
Így indult a házasságunk. Mindent elsöprő, fölényes lelki békével, hittel, kegyelemmel, szerelemmel. De mint írtam, nem lehet megúszni felhők nélkül.
A házasság is egy út. Néha rögös, néha meredek, olykor lejtős, szinte csúszunk lefelé és úgy érezzük, nincs alja a szakadéknak. Nem hiszem, hogy van olyan, aki ne érezte volna úgy, hogy az övé a legtökéletesebb pár, a legjobb házasság, majd néhány év múlva, hogy ő a legnagyobb balek, hogy elvette/hozzáment, hogy elege van, ki akar szállni, hogy oké, nem hittem volna, de ennek most ITT van vége.
Aztán csodálkozva fordulunk utána egy-egy rozoga öreg párnak. Fogják egymás kezét és sétálnak. Alig mennek. Tiszta ránc mindkettő, véraláfutásos a kezük. A ruhájuk ódivatú. “Na, ha én ilyen öreg leszek, tuti nem megyek ki ilyen ruhában az utcára.” – fut át a fejükben a gondolat. De igazából utánuk futnánk, és megkérdeznénk: hogy csinálták? Mi a titkuk?
Én úgy hiszem, hogy számomra a titok abban rejlik, hogy Isten itt van velünk a hétköznapokban. Itt van az ünnepekkor, az asztalnál, a keresztelőkor, az elsőáldozásban, a bajban, egy fohászban, a déli harangszóban, egy kocsiban elmondott Úrangyalában, egy családi imában az adventi koszorú körül… Nem csak a vasárnapi misékben.
Mikor feltekintek porszívózás közben az ajtó felett lévő keresztre, elnevetem magam. Kinevetem, hogy lám, már megint a szomszédot szidom magamban, “jaj, de tökéletlen vagyok, Istenem, ne haragudj. Inkább befogom és porszívózom.”

Isten és ima nélkül nem működne. Akkor az évek alatt elkopott, megfakult szerelemfoszlányok már nem takarnák el azokat az emberi hibákat, amikkel együtt élünk.

Előbb – utóbb eljön az a pont, amikor szembesülünk egy dühödt pillanatban azzal, hogy a házasságunkkal Istennek tettünk esküt. Sokan itt adják fel. Elválnak, külön mennek… mert hiszen, hát van ilyen. Meg hát… mások is…
De kérdem én, ha annyi hegyet megmásztál idáig, ha annyi rögös úton vagy túl, akkor itt feladod? Ennyi volt? Mert nem hoz virágot, nem vesz észre dolgokat, mert sokáig dolgozik, mert….mert mindig van mert.
Vannak összeférhetetlenségek, elismerem. De most nem arról szeretnék írni, hogy mi a “módja annak”, hogy ebből a helyzetből kilépj, vagy talán elmenekülj. Még akkor sem, ha talán neked van igazad. Arról szeretnék írni, hogy mit tehetsz, ha tovább akarod csinálni. Ugye milyen lehangoló ezt olvasni: “tovább akarod csinálni”. Ez olyan hideg, olyan rideg, olyan személytelen, mintha nem is arról az emberről beszélnél, akivel a felhők felett jártál egyszer.

Azt hiszem, ezek az érzések kellenek ahhoz, hogy valójában megismerjük, mit jelent Istennel egy közösséget alkotni, mit jelent az, hogy a család kis Egyház. Szembesít önmagunkkal és azzal, hogy Isten milyen nagy szeretettel szeret bennünket. Ha Ő újból és újból megbocsát, és szeret a hibáimmal együtt, akkor nekem is meg kell tennem ezt a házastársammal szemben. Meg kell próbálnom mindezt újból és újból.

Volt olyan, hogy elhajítottam a házimunkát, levágtam magam a kanapéra, dühödt szemmel néztem fel a keresztre, hogy na most akkor mit csináljak? Hát nem ezt ígérte. Nem ezt suttogta a fülembe. Csodák csodájára nem jött válasz. Nem volt jobb ötletem, elkezdtem imádkozni. Csak mondtam a magamét, dühösen, monotonon. Nem tudom hogyan, de a végére mindig megnyugodtam. Magamat kellett megreguláznom, legyűrnöm, hogy a sértett dühömön felülkerekedve egy lépést tegyek a beszélgetés, a megbeszélés felé. Aztán beszélgettünk. Sokat. Nagyon őszintén. És ez nem könnyű. Sőt nagyon nehéz.

Úgy vélem, a legtöbb baj ott kezdődik, hogy a házastársak nem feltétlenül őszinték egymáshoz. Szerepeket játszanak, ultimátummal dobálóznak egymás felé.” Jó, ha tavasszal te horgászni akarsz, akkor ősszel wellnesbe megyünk. Ennyi nekem is jár”.

Kisded játékokkal próbálják manipulálni a másikat. Őszintén beszélgetni, odafigyelve a másikra, egyáltalán nem könnyű dolog. Főleg nem könnyű kiadni legbelső énünket akkor, mikor sértettek és dühösek vagyunk. Még egy házastársnak sem. Mégis meg kell tenned! Olyan sokszor tudjuk saját magunkat sajnálni, hogy közben észre sem vesszük, mennyi ajándékkal halmozott el bennünket a Jóisten.

Mikor egyedül vagy a saját gondolataiddal, akkor érezheted ezt át. Hogy mennyire nem fontos, ami miatt “áll a bál”, hogy mi lenne, ha ma nem jönne haza a munkából? Tényleg ott akarod hagyni?

Nem könnyű a házasságon munkálkodni. Főleg, ha úgy érzed, hogy ez a másiknak talán nem olyan fontos, vagy úgy érzed, ő nem tesz bele annyit, mint te. Lehet, hogy igazad van. De tudtad az elején, hogy ez nem lesz könnyű. Igent mondtál az életére. Te választottad őt! Ő az egyetlen ember az életedben, akit te választottál. Mindenki mást kaptál az életben, szülőt, gyermeket, de őt te akartad!

“Felelős vagy azért, akit megszelídítettél”. Igen, ez most nagyon nem ide illik, ugye? Hisz ez csak egy állatról szól. Csak egy állatról. De a házastársad a hites társad. Vajon őérte nem vagy felelős? Miért van az, hogy a mai világban az állatokkal való viszonyunkkal szemben jóval nagyobb elvárásaink vannak, mint a házastársunkkal?

Nem telik el úgy nap, hogy ne adnék hálát Istennek a házastársamért. Aki nem tökéletes, és nem hoz virágot, nem szervez nekem romantikus programot (pedig de jó volna…), mégis ő az, aki szelíden tűri, mikor én tombolok, aki higgadt marad, aki minden butaságom megérti. Aki mindig megbocsát, sosem hánytorgatja a múltat, soha nem bánt meg, nem veszekszik velem, nem hány a szememre semmit. Aki elmosogat, ha nem érzem jól magam, mesél a gyerekeknek, elmegy szülőire, bevásárol (de ezt csak végszükség esetén veszem igénybe 🙂 ) nem jár sörözni a haverokkal, akinek tényleg mi vagyunk a világ közepe. Ő lett az életben a legjobb barátom. A lelki társam. Ő tud rólam mindent. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen társat adott mellém. Sokszor érzem úgy, hogy nem is érdemeltem.


Talán túl személyesre sikeredett ez az írás, de ha mégsem ilyen lenne, akkor hiteltelenné válna az első három… Azt szerettem volna, ha látjátok, hogy minden nehézség, veszekedés, csetepaté (mert az volt nálunk is) ellenére, igenis hatalmas érték és megtartó erő a szentségi házasság.

És igenis lehet boldog házasságban élni! Nem egy elavult rendszer ez! Ez az egyetlen járható és igaz út, ami két ember boldogságához és egyben Istenhez is vezet. Úgy érzem, a házasságomban, a hitemben a férjem által jobbá tudok válni, mint amire egyedül képes lettem volna.

Mindenkinek a maga útját kell járnia. Én is épp a magamét járom. Amire rájöttem az utam során az az volt, hogy egészen más minden, mint ahogyan elképzeljük előtte. Mást képzelünk a házasságról, a gyermekáldásról, a gyermeknevelésről ..stb., mint ami valójában. Csak mikor már benne vagyunk, akkor értünk meg sok mindent. Ezért írtam meg ezeket a sorokat, hogy azok a fiatalok, akik még csak most kezdik saját életük útját járni, kapjanak megerősítést abban, hogy érdemes nem alább adni, érdemes Istennel járni az utat, Benne bízni, Rá támaszkodni. Merjék a maguk útját megjárni, még ha most nem is látják a végét. Merjék a maguk keresztjét felemelni és vinni. És ha így tesznek, Isten ott lesz, hogy utat mutasson nekik.
Kár, hogy egyes dolgokra csak bizonyos életkor után jövünk rá…

Kedves Fiatalok! Merjétek életetek Isten kezébe tenni! Mindenestül.

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat!” (Szent II. János Pál pápa)

Kedves Ilka

Az Úton… korábbi részei:

Úton – 1. rész

Úton – 2. rész

Úton a házasság felé

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás