Blog

Igaz történet a gyermeki hitről

Egy hűvös délután a nővéremmel és két kisfiával hazafelé tartottunk az óvodából. A két kissrác most kettő és négy éves, tudjátok olyan igazi eleven kisfiúk, akik egyszer a parkettát használják festővászonnak, másszor pedig a leszaggatott függönyt húzzák magukra bűvészköpeny gyanánt.

De nem csak a csintalanság művészetében beszélik a közös nyelvet, hanem abban is egyetértenek, hogy az anyjuk a legcsodálatosabb nő a világon, aki ha “hűtlenül” elhagyja őket akár csak 5 percre is, az egy valódi természeti csapással ér fel. Nem is csoda, hiszen a nővéremék rengeteg szeretetet adnak gyermekeiknek. Meg hát, volt kitől örökölnie az anyai ösztönöket, hiszen a szüleink szeretetteljes, keresztény neveltetésben részesítettek minket.

Rengeteg minőségi időt töltöttek velünk és a két kisöcsénkkel. Sokat meséltek, játszottak velünk, hétvégente kirándultunk, vasárnaponként pedig rendszeresen misére jártunk. Egy szóval egy egészséges, szerető, keresztény családban nőhettünk fel.

A temérdek családi értékből viszont egy valamit nem igazán adott tovább a nővérem gyermekeinek, ez pedig a hit. Olyannyira nem, hogy a gyerekek a havi egyszeri családi találkozókon elmormolt étkezés előtti imán kívül, nem igen hallanak a hitről és Jézusról.

Visszakanyarodva tehát a történet elejére, hazafelé tartottunk, én pedig a szokásos heti látogatásomat tettem náluk, amikor a lakótelep mellett álló templom felé vezetett az utunk. Sokszor járunk arra, mert egy nagy zöld, száguldozó autókról és le nem rögzített csatornafedelektől mentes, “gyerekbiztos” park veszi körül a plébániát, ahol a gyerekek levezethetik az oviban ki nem adott, maradék kilométerhiányukat is.

A parkba tartottunk tehát, mikor a templom előtt magasodó, kereszten függő Krisztus Urunk szobrához értünk. Nem valami vidám látvány a meggyötört Krisztust látni életnagyságban, valljuk be sokkal inkább ijesztően hathat egy 2 éves gyermek számára. Ám ahogy a 2 éves unokaöcsém reagált erre a nem éppen gyerekmesébe illő alkotásra, arra végképp nem számítottam.

Hirtelen lelassította apró lépteit, megállt és tágra nyílt szemekkel nézni kezdte a szobrot. Nézte-nézte egy darabig a függő Krisztust, majd összeráncolta kis szemöldökét és mélyen elgondolkodva, azt kérdezte: Ez mi? Édesanyja mosolyogva ránézett és ezt válaszolta: Ő Jézus, kicsim. A pelusos ismét erősen elgondolkodott, majd csillogó szemekkel felkiáltott: Én szeretem a Jézust! Majd lelkesen sietett tovább mindig halaszthatatlan dolgára.

Ez a néhány egyszerű, de mégis különös másodperc elgondolkodtatott. Ez a négy szó más volt, mint a többi. Az a gyermeki őszinteség jellemezte, mint amikor az óvó néni szigorúan megkérdezi az gyerekeket – Ki tépte el azt a könyvet? Az elkövető pedig ártatlan kis hangján, mindenféle szégyenérzet nélkül, lelkesen rávágja: Én voltam!

Valami ilyesmit éreztem. Egy teljesen szívből jövő, mindenféle emberi sallangtól mentes kisgyermek szavai voltak, aki nem is olyan rég még közvetlen kapcsolatban állt Istennel. Egy szó, mint száz, ez a rövid, de annál szívhez szólóbb pillanat ráébresztett arra, hogy minden teremtményben eredendően el van ültetve az Alkotója iránti szeretet.

Bennünk is ott nyugszik valahol, csak épp megfeledkeztünk róla az évek múlásával.
Állj meg egy pillanatra és gondolj arra a kisgyermekre, aki még őszintén tudott hinni az őt körülvevő, csodákban, Isten végtelen meséjében!

HB

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás