Hírek

Miért videózunk folyton ahelyett, hogy megélnénk életünk pillanatait?

A For Her egyik cikkében Dena Dyer írónő egy olyan egypetéjű ikerpár esetéről ír, akiket két különböző család fogadott örökbe és nevelt fel, és akik egy amerikai televíziós műsor keretében találkoztak életükben először. Dyer felteszi a kérdést: „Most ezt nekünk tényleg látnunk kell?”

Minden elismerésem, hogy meg akarták osztani a világgal ezt az érzelmekkel teli, boldog pillanatot (…). De ott mélyen azt éreztem: „Miért kell tanújának lennem egy ennyire bensőséges pillanatnak? (…)”

Kannibálokká válunk

Az ilyenfajta szórakozás közben „kannibálokká válunk”, mások öröméből és bánatából, győzelméből és csalódásából táplálkozunk, mintha passzív kukkolók lennénk, akik felfedezték annak biztos módját, hogyan lehet emberi kapcsolatok kialakítása nélkül átélni érzelmeket.

Elegem van (és már bizalmatlanná is váltam) az ilyen bensőséges, mély pillanatokkal szemben, melyeket megragadnak, és úgy koreografálnak, hogy mindenki a legjobb formáját mutassa a kamera előtt, és minden részlet meg legyen örökítve. Ezért döntöttem úgy, hogy többé nem készítek felvételeket a gyerekeimről.

Minden aznap kezdődött, mikor először vittem ki legnagyobb fiamat az óvodai buszhoz. Elfelejtettem magammal vinni a kamerát, így mivel nem volt nálam, megfigyelhettem, mit éltek át a gyerekek. Idegesek voltak, és izgultak az ovi miatt, de az anyukák nem adtak nekik nyugtató öleléseket. Anyuka így szólt: „Állj oda a kerítés mellé. Márk is legyen benne. Na, fiúk, hova mentek ma?” És a gyerekek bár nyugtalanul, de engedelmesen válaszoltak: „Az oviba…” „Hányadikba mentek? Iskolások lesztek?” „Nem, ovisok leszünk…”

Tudom, aranyos a kép, és nem akarok túlérzékenynek tűnni, de aznap rájöttem, hogy egy igazi szertartás szorult háttérbe… egy kamera miatt. Amikor megérkezett a busz, a kamera rá fókuszált. Aztán kinyílt az ajtó, és a szülők felvették, ahogy a sofőr jó reggelt kíván, és bemutatkozik. Aztán a gyerekek a forgatókönyvet követve egyesével felszálltak a buszra. Megálltak a lépcső közelében, megfordultak, mosolyogtak, integettek, és eltűntek a busz belsejében. Egyedül az én fiam tudta az anyja kezét fogni, miközben átlépett ebbe az új világba, összeszorított kezét kivette az enyémből, és kitartóan integetett, míg el nem ment a busz. Mindenki más azzal volt elfoglalva, hogy egészen addig vegye a buszt, míg be nem fordul a sarkon.

Miközben elhajtottam, arra gondoltam: „Vagy felveszed, vagy megéled, de nem lehet egyszerre a kettőt.”

Vannak pillanatok, melyeket teljességgel kell megélni.

Legyen szó arról, hogy a fiad először száll fel az óvodai buszra, vagy hogy a testvérek első találkozásához hasonló élményben van részed. Beszélünk arról, hogy „a jelenben kell élni”, és hogy tudatosságra, figyelmességre kell nevelnünk a gyerekünket, de aztán tapintatlanul betolunk egy kamerát, amivel rögtön azt a hatást keltjük, hogy közönség előtt állunk, ami szégyenérzetet szülhet, túlzottan önmagunkra irányíthatja a figyelmünket, és ellehetetleníti a teljesen spontán és természetes pillanatokat.

Lesznek feleségek, akik azt mondják neked, hogy mikor az esküvői fotóikat nézegetik, nincsenek konkrét emlékeik, ugyanis annyira el voltak foglalva azzal, hogy jól sikerüljenek a fotók, hogy nem tudták igazán megélni a pillanatot. Az apák azt fogják mesélni, hogy nem emlékeznek semmire a gyerek farsangi jelmezbemutatójáról. Ők videóztak, de valójában nem nézték, mi történik.

Ha a szülők nem képesek a lényegre irányítani a figyelmüket, és teljes mértékben átélni egy igazi pillanatot, nem várhatjuk el a gyerekektől sem, hogy megtegyék. Ez az egyik nagyon is érthető oka annak, hogy miért beszélik le néhány plébánián a szülőket arról, hogy videózzanak vagy fényképezzenek a gyermekük elsőáldozása közben. Amikor valaki először készül fizikailag is találkozni Jézussal, nem kellene, hogy azzal legyen elfoglalva, vajon hogy fog festeni a képen.

A kamerák mindenhol ott vannak, és generációk nőnek fel úgy, hogy eljátszadoznak velük, majd megosztják a „termést”. Szívesebben venném kézbe ennek a testvérpárnak a fényképét és olvasnám történetét azután, hogy már megtörtént a nagy találkozás, és miután már volt idejük megemészteni a történteket, mint hogy betolakodónak érezzem magam (és talán így alá is becsüljem) más emberek életének döntő pillanatait.

Felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon Jézus idejében is mindenki a felvételek készítésével lett volna elfoglalva? Magukba szívtak volna csak egy szót is a szavaiból, vagy százával tolnák fel a szelfiket a Twitterre és az egy perces videókat a Youtubera, hiányos és felejthető módon kínálva fel így Jézust a tömegeknek?

Elizabeth Scalia

Forrás: Aleteia.org
(Fotó: enmg.hu, cnn.com)

 

Ezt a cikket Hegedűs Anna önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul.

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Még nem érkezett hozzászólás