Az ősegyház első vértanújától, Szent István diakónustól indul, és a 21. század lelki, társadalmi kihívásaihoz érkezik el Kiss Antal írása. A szerző – maga is állandó diakónus – amellett érvel, hogy a házas férfi diakónusok szolgálata ma nem csupán egyházi intézmény, hanem különleges küldetés: a relativizmus, az értékvesztés és a hitetlenség világában élő, szolgáló, helytálló keresztény ember látható jele. Publicisztikája a diakonátus bibliai gyökereitől a mai magyar valóságig keresi a választ arra, miért lehet egyre nagyobb szükség az „angyalarcú” szolgálattevőkre.
„…olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.”
Így zárul István diakónus kivégzése előtti beszámoló az Apostolok Cselekedeteiben Szent Lukács tollából. Ez a fél mondat mindent elmond úgy történeti, mint küldetéstörténeti szempontból. A férfi diakónusok kézrátétellel való felszenteltelése mélyen az ősegyházba ágyazottan, apostoli közreműködéssel született. Küldetése pedig az, hogy bármilyen társadalmi környezetben is él, a démoni világban angyallá kell válnia. Angyallá kell válnia, akár annak árán is, hogy a vértanúság koronája várja. Sok minden csökken itthon, azonban a házas diakónusok száma nő. Az idők szava?
Krisztus halála és feltámadása után Kr. u. 33-35 körül, nem sokkal, a nagy üldözések előtt megtörtént a diakónusok kiválasztása és az elsők „szentelése”. „Ezért a tizenkettő összehívta a tanítványokat: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat.” Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohórust, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antiochiai jövevényt. Az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak, és rájuk tették kezüket. Az Úr szava terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megnőtt Jeruzsálemben, még a papok közül is tömegesen hódoltak a hitnek.”
Aztán mintegy harminc évvel később a korosodó, a római fogságból szabadult Szent Pál kedves tanítványának, a később vértanúvá lett Timóteusnak írt első levelében így fogalmaz: „A diakónusok hasonlóképpen legyenek tisztességesek, ne kétszínűek, borisszák vagy piszkos haszonra lesők. A hit titkát őrizzék tiszta lelkiismerettel. Ki kell előbb próbálni őket, s csak akkor szolgáljanak, ha kifogástalanok. Az asszonyok szintén legyenek tisztességesek, ne legyenek rágalmazók, hanem mértéktartók és mindenben megbízhatók. A diakónus legyen egyszer nősült, s gyermekeinek és otthonának jó gondviselője. Aki ugyanis jól végzi szolgálatát, nagy megbecsülésre tesz szert, és bizalmat szerez magának a Krisztus Jézusra alapozott hitben.” (1 Tim 3, 8–13.)
A hit titkát őrizzék tiszta lelkiismerettel, talán ebben foglalható össze röviden a diakónussá szentelt kipróbált férfiak – viri probati – küldetése. Feladatukat a Lumen Gentium, a II. vatikáni zsinat egyházról szóló dokumentumának 29. fejezetében tűzi ki a katolikus egyház az alábbiak szerint: a keresztség, az Oltáriszentség kiszolgáltatása, közreműködés házasságkötésben (volgo: esketés), temetés, zsolozsma, paraliturgiák vezetése. A misén felolvassa az evangéliumot, homíliát mondhat, a püspöknek, illetve papnak segédkezik. Walter Kasper bíboros gyakran emlegette így: a pap és a diakónus a püspök két karja. És ez mennyire igaz, ha nem is a mély teológia és a szent iratok tartalmai, hanem csak puszta fizikai jelentésében is.
Ha az ősegyházban, Krisztus valós létezésének időbeli közelségében, a feltámadás fényében az apostolok szolgálatukat féloldalasnak gondolták, s az evangéliumi szolgálat teljességére való törekvésben férfi diakónusokat „szenteltek”, s vontak be a munkába, akkor helyénvaló, hogy az időtállóság okán a posztmodern idők viharában – nagy időbeli és még nagyobb hitbeli távolságban a színelátástól – a püspökök egyik keze ma is a férfi diakónus legyen, akire támaszkodhat. Ha csak a sutább kéz, talán akkor is…
„A diakónusokat soha nem úgy képzelte el a zsinat vagy az azt megelőző német szakirodalom, hogy minipapok, részleges papok, netén helyettes papok lesznek. És szuper-laikusoknak sem szánták őket. Úgy gondolták, a diakónusok révén mintegy beoltják a társadalmat az Egyház szent szolgáival. A diakónusok révén nem csak laikusok, hanem felszentelt egyházi emberek is élnek a világban. Mindannak, amiben az Egyház hisz, a diakónus a teljességét képviseli. Egy laikus eldöntheti, mire összpontosítja az energiáit, szabadon választhat területet. Felszentelt emberként viszont mindent meg kell tenned, hogy az egészet képviseld.” – nyilatkozta 2014-ben a U. S. Catholic portálnak a diakonátusról William Ditewig, a kaliforniai Monterey egyházmegye diakonátusi hivatalának vezetője, melyet a Magyar Kurír is szemlézett.
Az állandó, nős – a biztonság kedvéért megjegyzendő – férfi, családos diakónus a katolikus egyházban az a nagyon különleges személy, aki a Krisztus által alapított mind a hét szentség birtokában lehet. Azonban épp a pap és a püspök szentségi életéhez való kötődési különbsége jelöli ki azt az utat, amely az előttünk álló, a világra nehezedő nyomásban valóban megkerülhetetlenül fontossá teszi a diakónusi szolgálatot.
Hallgassuk tovább Ditewig-et: „Az elképzelés egyértelműen az volt, hogy olyan házasembereket szentelnek diakónussá, akik gyerekeket nevelnek, munkába járnak, aktívak a világban. (…) Minden diakónus tisztában van a fontossági sorrenddel. Legfontosabb az Istennel való kapcsolatod. Második a házastársaddal és a családoddal való kapcsolat. Harmadik a munkaadóddal való kapcsolat. Utána jön az egyházzal/plébániáddal való kapcsolat. (…) Elkötelezted magad a kettős szentségi élet mellett.”
Ezt módosítanám arra, hogy a diakónus jel a világban, hiszen a keresztség, az Eucharisztia, a Szentlélek jelének hordozója, a házasság és a papság szentségében élő, a bűnbocsánat és a betegek szentségével élő ember.
A kérdőjelekkel teli, relativista világban egy felkiáltójel.
Sportos hasonlattal élve a diakónus, olyan, mint a labdarúgásban a kapus. Külön meze van. A diakónusnak is, ez a dalmatika. Külön helye van. Kapusnak a csapat mögött, diakónusnak a püspök, a pap mögött. A kapus kézzel, lábbal, fejjel is labdához érhet, védi a kaput, indítja a támadásokat, s gólt is rúghat. A világban élő diakónusnak is tudnia kell „minden hangszeren játszani.” Ha élünk a mindig döcögő hasonlatokkal: a csapatkapitány a püspök, a papok a játékosok, a diakónus a kapus. Püspöknél a csapatzászló, a karszalag, az irányítás, a feddés és a dicséret joga, a pályán a papoknak rendelt helye van. Azonban kell valaki leghátulra is. S az igazán különleges feladat csak akkor jön, ha a csapat gólt kap, mert azt mindig a kapus kapja és azt vállalnia is kell. De rá vár a feladat, hogy újra játékba hozza a csapatot, lelkesítsen. Lelkesítse a csüggedő, sokszor magányos, fáradt, kiégett társait. Onnan hátulról.
Talán ma itt Magyarországon is, Európában és a nagyvilágban a diakónusnak lehet feladata az is, hogy egy-egy kapott gól után a nyilvánosság előtt merjen cerberus, amolyan szigorú őr lenni, merje mondani: el a kezekkel a csapattól, kaptunk elég gólt kétezer év alatt, vétettünk öngólt is, de ahogy eddig, most is győzelemre játszunk – szeretnénk megnyerni az Örök életet. Veletek!
Az Örök élet felé vezető úton pedig a diakónusnak talán az egyik legfontosabb feladata, hogy elűzze az effemináltságot. Ahogy a szentelő imában halljuk: „Tartson ki Krisztus mellett és életpéldájával követésre serkentsen!” Effeminati, azaz nem lehet elpuhult, önfegyelem nélküli! „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? – halljuk az első Korintusiakhoz írt levélben. Ne tévelyegjetek(azaz ne legyetek effemináltak): sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.”
A tévelygéssel, az effemináltsággal, az elpuhulással szemben a diakónusoknak az állhatatosság és a lelki erő felkiáltójeleivé kell válnia. És kicsit ütésbiztossá is. Egyéni felkészítésében ennek elérésében a diakónusnak a feleség, a gyerekek, a nagy család, a munkahelyi vezetők, a családi megélhetés felelőssége, az évek és a rutin, a talpon maradás mindennapi küzdelmei sokat segítenek, s mire a szenteléshez ér, talán kellő alázattal fekszik az oltár szarvához egy kicsit megpihenni az Úr lábainál. Egy mindenszentek litániányi pihenés után pedig maga sem sejti, hogy Cirenei Simonként áll fel és hajtja fejét a püspök kezei alá, veszi át az evangéliumos könyvet és hallgatja az útravalót: „Amit olvasol, hidd! Amit hiszel, tanítsd! Amit tanítasz, kövesd!” Ezek a diakónus angyali útjának kövei.
Fotó: Szatmári Egyházmegye / Magyar Kurír
„István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni. (…) A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.”
Láthatjuk kapaszkodóit vesztett világunkat, az Isten nélküli ürességet. „Kelet-Európa népei lassanként a materializmus és az erkölcsi relativizmus elnyomásába süllyednek, amely még alattomosabb, mint a szovjet ideológia.” – idézi Robert Sarah bíboros Szent II. János Pál pápa gondolatait, majd az „Isten vagy a semmi” című interjúkötetében néhány oldallal később Joseph Ratzinger bíboros, a „Római főpap választásáért mondott misében” elhangzott beszédét 2005-ből: „A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem fogad el abszolútumként, és csak az „ént” és annak szeszélyeit tekinti a legfőbb mércének.”
Ebben az immár rettenetesen szeszélyes és veszélyes világban a hatalmaskodók, a pénzalapok főtanácsának tagjai már felálltak. Kérdőjeleik erdejéből kinézve látnak-e majd elég angyalarcot? Lesz-e elég angyal, hogy – ha nem is feltétlenül vértanúként, a XXI. század sodrásában foguk közt a hitet tartva átvigyék a rájuk bízottakat a túlsó partra. Szent István Vértanú, Krisztus katonája, diakónusok őrzője, könyörögj érettünk! Így. Felkiáltójellel a végén!
Kiss Antal
(a vendégszerző maga is állandó diakónus)
hirdetés
