A franciaországi eutanáziáról szóló döntés túlmutat egy jogi vitán: alapvető kérdéseket vet fel arról, hogyan tekintünk az emberre, a szenvedésre és a méltóságra. Zsódi Viktor piarista szerzetes szerint a keresztény nevelés egyik legfontosabb feladata ma az, hogy olyan kultúrát formáljon, amely nem a gyengeség eltüntetését, hanem a szenvedő ember kísérését és az élet feltétel nélküli tiszteletét választja.
A francia Nemzetgyűlés tegnap harmadszor is megszavazta az eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot engedélyező törvénytervezetet. Laurent Ulrich, Párizs érseke alig néhány órával a döntés után egy drámai nyilatkozatot tett közzé, amelyben így fogalmazott: „Társadalmunknak nem a halálba segítésre, hanem sokkal inkább az élethez való segítségre van szüksége. Az értelem és a testvériség egyaránt egy másik útért kiált, nem azért, amelyik jelenleg kirajzolódik előttünk.”
Ez a döntés nem csak egy távoli ország belpolitikai magánügye. A kérdés ugyanis, amit a franciaországi események elénk tárnak, valójában pedagógiai és antropológiai természetű: Milyen világot kell építenünk a nevelés által, amely még képes megérteni az élet szentségét ebben a zajban?
A modern eutanázia-párti diskurzus a korlátlan, abszolút emberi autonómiára, és az ezzel párhuzamosan futó, a gyengeségtől és a kiszolgáltatottságtól való rettegésre épít. A szekularizált világ azt sugallja, hogy a méltóság egyenlő a produktivitással és az önrendelkezéssel; ha ez elvész, az élet felesleges teherré válik. Teológiai szempontból azonban az ember nem az abszolút önrendelkezésben találja meg a megváltást. Ahogy a Szentatya a közelmúltban tanította: „az üdvösséget nem autonómiánk által nyerjük el, hanem azzal, hogy alázatosan elismerjük szükségünket, és szabadon ki tudjuk fejezni.”
Az életet ajándékba kaptuk, nem tőlünk ered. Túlmutat rajtunk; nem valami önmagától adott, hanem Valaki más által adott valóság. Az eutanázia legalizálása a teremtményi mivoltunk radikális elutasítása, és az élet feletti abszolút (isteni) rendelkezés illúzióját tükrözi.
A szabadság nevében valójában az ember végtelen elszigeteltségét és magányát szentesíti.
Az állam, ahelyett, hogy a szenvedés elviseléséhez szükséges emberi, lelki és orvosi (palliatív) közösségi hálót erősítené, a „leselejtezés” technikai, adminisztratív megoldását kínálja. Kimondja, hogy a szenvedőt el lehet távolítani. Ezzel szemben a valódi méltóságot a másik ember hűséges kísérése adja vissza.
Nemrég, június 8-án XIV. Leó pápa történelmi beszédet mondott a spanyol parlamentben, ahol a salamancai iskola örökségét felidézve világossá tette: az igazságosságnak korlátot kell szabnia az erőnek és a pillanatnyi politikai többség akaratának. A Szentatya szavai a mai párizsi döntés fényében még húsbavágóbbak: „Egy nemzet erkölcsi nagysága mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy képes-e kísérni, védeni és szeretni azoknak az embereknek az életét, akik a leginkább törékenyek.”
Mit tehet a katolikus iskola és a keresztény nevelő egy olyan világban, amely törvényi szintre emeli a közönyt? Nem nézhetjük tétlenül, hogy felnövekvő generációk antropológiáját mérgezze meg az a gondolat, hogy az élet csak addig értékes, amíg fájdalommentes.
Fotó: Dreamstime
Milyen nevelési kultúrát kell teremtenünk?
Érzékenyítés a sebezhetőségre: Meg kell tanítanunk a diákjainknak, hogy a szenvedésben és az öregségben ne a leépülést, hanem az emberi mélységet és a gondoskodás lehetőségét lássák. Meg kell tanulniuk a krisztusi együttérzés nyelvtanát.
Generációk közötti találkozás: Ki kell rángatnunk a fiatalokat a digitális tér sterilitásából. Az idősotthonokban, kórházakban végzett közösségi szolgálat során saját szemükkel kell látniuk, hogy az idősek nem a múlt felesleges maradványai, hanem a leggyengébbekre figyelő életmód tanítói.
A hűség kultúrája: Olyan fiatalokat kell nevelnünk, akik ha holnap egy törékeny, tehetetlen élettel találkoznak, képesek lesznek a palliatív gondoskodás nyelvén kimondani a legfontosabb mondatot: „Értékes vagy, még a szenvedésedben és a tehetetlenségedben is.”
A franciaországi vita intő jel egész Európa számára. Egy olyan társadalom tünete ez, amely úgy akar építkezni, hogy hátat fordít a fájdalomnak. De a fegyverekhez hasonlóan – amelyekről a pápa mondta, hogy csak ideiglenes csendet hoznak, de békét soha – az eutanázia sem oldja meg a szenvedést, csak megsemmisíti a szenvedőt.
Katolikus iskolaként, hívő közösségként az a dolgunk, hogy a törvényesített közöny helyett a szolidaritás élő hálózatait építsük ki. Hogy a holnap felnőttjei ne a „kivezető utat” mutassák meg az időseknek, hanem az élethez való segítséget nyújtsák nekik.
Mindvégig.
Zsódi Viktor piarista szerzetes, tartományfőnök
hirdetés
