2017. 01. 16.

Boldog mennyei születésnapot, Placid atya!

Tegnap este, a szentmise után, amikor visszatértem a plébániára, fel voltam készülve egy csendes és nyugodt estére. Szokásom szerint még felmentem a 777blog.hu-ra, hogy megnézzem mi hír a blogunk háza táján. Amit találtam, arra nem számítottam. Annyira nem akartam elhinni, hogy gyorsan ki is írtam a szerkesztőségi csoportban: tényleg igaz? Placid atya elment? Csak amikor megérkezett a hír megerősítése kezdett leesni, hogy ki  is távozott közülünk.

Placid atyával a szeminárium alatt ismerkedtem meg személyesen. Akkoriban Roska Péter atya, a szeminárium lelki elöljárója, fontosnak tartotta, hogy a kispapok minél több pozitív példával találkozzanak a hatéves képzésük során. Vitt minket szerzetesrendekhez, lelkiségi mozgalmakhoz és olyan papokhoz, akik példaértékű életükkel hozzájárulhattak a bennünk kialakuló egyházképhez és papképhez. Amikor Placid atya volt soron, egy szombat délután beült az egész éfvolyam a szeminárium kisbuszába, és felutaztunk Esztergomból Pestre, hogy személyesen találkozzunk a Gulágot megjárt szerzetessel. Máig emlékszem, ahogy beléptünk a 11. kerületi, régimódi lakásba. Placid atya fogadott minket, és leültetett bennünket a nappaliban, ahol úgy tűnt már jó előre kikészítette a székeket számunkra. Elmondhatnám, hogy mit mesélt, de valószínűleg tudjátok. Elmesélt mindent abból az időből, amikor a Szovjetúnió el akarta őt pusztítani. Elmesélte, hogy hogyan gyóntatott cellaajtón keresztül, felmosás közben, a feloldozás szövegét énekelve, hogy az őröknek nehogy feltűnjön. Elmesélte, hogy milyenek voltak a mindennapok a Gulágon, hogy hogyan miséztek, honnan szereztek hozzá bort és kenyeret (néhány szőlőszem, és egy falatka kenyér elég volt), és hogyan kerültek a nagy szovjet vezetők a vécédeszkákra. Döbbenten hallgattuk, hogy hogyan tartották egymásban a lelket, és karácsonykor hogyan énekelték körbeülve a magyar dalokat a farkasordító hidegben. És igen, természetesen elmesélte a “titkát”, a négy aranyszabályt. De talán nem is az volt a legfontosabb, amit mondott, hanem az, ahogyan mondta. Ott ültünk mi, gyakorlatilag még éretlen sihederek, tele álmokkal, tervekkel a papi életre, és néztük ezt a kicsinyke embert, ahogy mosolyogva mesél olyan szörnyűségekről, amiket mi már csak filmekben láttunk. Ott és akkor Placid atya tanúságot tett a legfontosabbról: nem a te terveid számítanak, hanem az, hogy minden pillanatban Isten akaratát cselekedd, bárhová vet is az élet. A pap életében ugyanis Isten a “fővállalkozó”, az ő kezében van a terv. Lenyűgözött az a kedvesség, jókedv és természetesség, ahogy életének keresztjeiről beszélt. Úgy éreztem, soha nincs többé jogom panaszkodni. Mit számítanak az én csipcsup problémáim ahhoz képest, amin Placid atya keresztülment úgy, hogy mindvégig megőrizte a jókedvét és a rajongását Isten iránt? Egész papi életemre meghatározó pillanatok voltak ezek. Hazafelé azon merengtem magamban, hogy vajon bennem lesz-e ekkora lelkierő, ha majd olyan helyzetekben kell helytállnom, amikről Placid atya mesélt? Erre a kérdésre máig nem tudom a választ. Egy dolog viszont biztos: tegnap estétől már van egy közbenjáróm a Mennyei Atyánál, akihez fordulhatok, ha gyengének bizonyulok a kereszthordozásban.

Placid atya úgy ment el, ahogyan élt: csendben, alázattal, végtelen derűvel. Nem akarom azt írni, hogy Isten nyugosztalja, mert tudom, hogy odafent örömünneppel fogadták. Így hát inkább legyen ez az én utolsó kívánságom: Boldog mennyei születésnapot, Placid atya!

Hodász András

kép: magyarokagulagon.hu

Blog Hodász András
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás