Oké, kiürülnek a templomok – de mit tegyünk?

Sok cikk szól arról – szinte már közhely – hogy egyre inkább ürülnek ki a templomok Európában. Természetesen minden szerzőnek megvan az ötlete, hogy ki vagy mi a hibás. Én nem vagyok olyan bölcs ember, hogy átlássak globális és spirituális folyamatokat, ezért ebben a cikkben meg sem próbálom számba venni a lehetséges okokat (bár lenne néhány ötletem). Vannak viszont megoldási javaslataim arra vonatkozóan, hogy mit tehetnénk az ügy érdekében. Figyelem! Ez az írás most nem “lelki” tippeket szeretne nyújtani (annak is szentelek majd egy blogot), inkább praktikus ötleteket. Amolyan vitaindító-gondolatébresztő, nyáresti könnyed elmélkedés arról, hogy mit tehetünk. Limonádé mellé ajánlom!

Nem tagadom, voltam már néhány felekezet vasárnapi összejövetelén, a puszta kíváncsiság hajtott: hányan vannak, milyen a légkör, a zene és milyen apró fogásokkal teszik otthonosabbá, bensőségesebbé az ünneplést. A meglátogatott gyülekezetek között voltak külföldi katolikus, történelmi protestáns, és új alapítású protestáns közösségek is. (Még a londoni Hillsong Churcbe is elmentem néhány paptestvérrel, talpig papi ruhában, amit egészen jól toreláltak az ottaniak.) Ezeknek a látogatásoknak a tapasztalatait szeretném most összegezni. Szóval: néhány apró fogás, amitől bensőségesebbek lehetnek a közösségi alkalmaink. (aki így szereti: 3+1 🙂 )

Amikor belépsz, valaki vár – így nem érzed magad elveszve!

Sok gyülekezetnél találkoztam ezzel az egyszerű figyelmességgel, ami ráadásul nem kerül semmibe, és nem is szükséges hozzá nagy szervezés: legyen minden vasárnap 4-5 ember beosztva, akik kicsit korábban érkeznek, és megállnak a templom ajtajában, hogy köszöntsék az érkező híveket. Ezt először a londoni Hillsong gyülekezetben láttam, de azóta találkoztam vele a káposztásmegyeri plébánián, és még számos helyen. Ez a gesztus egyszerre baráti és praktikus: aki régi motoros rögtön otthon érzi magát, aki pedig új, tudja, hogy kitől kérdezze meg, hogy mik a helyi szokások.

hirdetés

Ismerjük meg egymást – így lesz közösségi élmény!

Sokszor az az érzésem, hogy nem is egy közösség ünnepel, hanem egymástól független emberek, akik valamilyen furcsa véletlen folytán épp egy légtérbe kerültek. Komolyan, képesek vagyunk végigülni egy vasárnapi alkalmat anélkül, hogy tudnánk a mellettünk ülő nevét! Ezért szoktam úgy kezdeni a vasárnap esti misét, hogy forduljunk oda a mellettünk állóhoz, és mutatkozzunk be. Ha pedig már ismerjük, mondjunk neki valami kedveset, köszöntsük őt! Valamiért, érdekes módon, az a tapasztalatom, hogy rögtön bensőségesebb lesz a hangulat a templomban: az emberek mosolyognak, feloldódnak. Megint egy apró gesztus, de talán annak, aki senkit nem ismer, jól eshet. Van egy prédikációs történet egy férfiről, aki egyszer kalapban ült be a misére. Először a mellette ülők próbálták neki jelezni, hogy talán le kéne vennie, de mintha nem hallotta volna meg. Aztán a pap küldött oda hozzá egy ministránst, hogy figyelmeztesse, de nem volt hajlandó levenni a fejfedőjét. Végül a pap maga ment oda és vonta kérdőre, hogy mit képzel magáról. Erre a férfi csak ennyit mondott: “Hónapok óta járok ide misére, és senki nem szólt hozzám. Egy kalapot kellett felvennem, hogy észrevegyenek.”

Szeretetlakoma, beszélgetés – mert együtt lenni jó!

Az őskeresztény egyházban egyértelmű volt, hogy az eukarisztikus ünneplést követi a közös agapé, ahol már oldottabban, beszélgetve lehet együtt a közösség. Emlékszem kamasz koromban nem egyszer ottmaradtunk a hatos mise után, hogy még beszélgessünk, együtt legyünk, aminek gyakori kísérője volt egy XXL-es pizza. Ez annyira fontos volt, hogy sokan még akkor is elmentünk a hatos misére, ha történetesen aznap már voltunk egy másik misén. Találkoztam olyan plébániákkal, ahol spontán alakul ki ez, mondjuk a templom lépcsőjén, vagy előterében, de van, ahol megszervezik a közeli hittanteremben, egy kávé mellett. Mindkettő jó lehet, lényeg, hogy ne az legyen az érzése a hívő közösségnek, hogy “letudtuk” a vasárnapot, és mindenki rohan haza.

A zene fontosabb, mint gondolnánk – segítheti de gátolhatja is a vallásos élményt!

Szinte már velőig lerágott csont, és egy kicsit talán darázsfészek is a zene kérdése, de azt gondolom, hogy bele kell kerülnie ebbe a felsorolásba. A zene az, ami megadja az összejöveteleink, liturgiánk alaptónusát. A zene hatásáról a pszichológia rég felismerte, hogy képes megnyugtatni, vagy felzaklatni, depresszióba hajtani vagy épp Istenhez emelni a lelket. Emlékszem egyszer úgy alakult, még a szeminárium előtt, hogy este jöttem haza valahonnan kocsival, és óvatlanul bekapcsoltam a rádiót, ahol a “Szerelem hullámhosszán” című műsor ment, csupa andalgós, mollos szerelmes számmal. Szó ami szó, szerelmes nem lettem tőle, de fél órán belül majdnem eljutottam az érfelvágásig a sok keserédes éneket hallgatva. Nem szeretnék állást foglalni a gitáros-népének-gregorián vitában, de egy dolgot komolyan át kell gondolnunk: az énekeink dallamai tényleg felemelők-e, és a szövegek tényleg a szívünkből szólnak-e. Egyszer vennünk kéne a bátorságot, hogy ezen a téren is változtassunk! Tudom, hogy egy egy átfogó reform nem a hívek kompetenciája (ezért ez a “+1”), de igazán felemelhetnénk a szavunkat érte, hogy hallják meg azok, akiknek viszont az.

Hodász András

fotó: Ulechla Gergő (Kispesti Nagyboldogasszony Plébánia)

hirdetés