Blog, Portik-Bakai Melinda

A mi szerelmes(?) Istenünk

Kisfiam olyan másfél éves lehetett, amikor egyik nap a konyhából kinézve, arra lettem figyelmes, hogy az előszobában ül a földön, és elmélyülve nézegeti, lapozgatja valamelyik képeskönyvét. Teljesen belém égett ez a kép, és az érzés is, ami akkor átjárt, hogy én „megzabálom ezt a gyereket!”.

Persze ezek a szavak nem mondanak semmit… Akkora szeretethullám tört rám, hogy majdnem feldöntött, kiáltani tudtam volna a gyönyörűségtől, a büszkeségtől, a hálától, az örömtől, hogy milyen csudálatos ez a négybetűs ÉLET! Hogy mit csinált? Ült a földön, és nézegette az egyik képeskönyvét. Semmi extra. És mégis. Szét szerettem volna ölelgetni őt, valahogy magamba szívni az egész valóságát… na, hát ezért nem lettem író. Nem tudom leírni. Bár lehet, hogy nem is leírható.

Pedig akkor még nem is voltam szerelmes. 🙂

Akkor is eszembe jutott, hogy valahogy így szerethet minket az Isten is. Ennyire oda van értünk. Csak ránk néz az egyik átlagos napunk átlagos pillanatában, amikor a mozgólépcsőn „utazunk”, előadáson ülünk, nyújtózkodunk ébredés után, ebéd után visszavisszük a tálcát, olvasunk egy könyvet, vagy éppen alszunk. Ránk néz, és annyira elborítja a boldogság, hogy legszívesebben ott helyben testet öltene, és össze-vissza ölelgetne minket. Mi meg néznénk, hogy ezt most miért… Csak. Mert vagy! Jönne a válasz.

Isten nem azért szeret, mert ügyes, okos, tisztelettudó, becsületes stb. vagy.

Persze annak is örül. De azért szeret, mert a gyermeke vagy, és, mint olyan, a legdrágább a Földön.

Telt múlt az idő, a kisfiam (aki időközben „nagyfiammá” avanzsált) óvodás lett. 3 éves. Nyilván még mindig odavagyok érte, de ez elkezdett kölcsönös lenni. Tipikus ödipális korszak, a kisfiú az ujja köré tekeri az anyukáját ( a kislány pedig az apukáját. Ez utóbbiról persze nincs tapasztalatom, (talán egyszer még megadatik, hogy közelről láthassam) de végeztem egy kis kutatást az ismerőseim körében, és ez a vonal is van). 

“-Anya, én vagyok a Te férjed. -De hát az én férjem az Apa! -Nem, nem! Apa az én férjem, és én vagyok a Te férjed!” :-)) És ez még csak hagyján, amilyen szemekkel tud nézni, egy igazi csábító lett! És hát nem lehet ellenállni. Az vesse rám az első követ, aki hasonló (3-4 éves ellenkező nemű saját poronty) helyzetben sziklaszilárd tudott maradni!

Visszatérve Istenre, és ránk, akik a gyermekei vagyunk. Ő szeret minket. Odavan értünk. Ha nekem nem hinnétek, nálam képzettebbek is állították már, hogy Isten szerelmes belénk. Mindent feláldozott értünk… Egyszülöttét, hogy általa a gyermekei lehessünk. És a mi oldalunk? Tudunk-e mi is mindenestül oda lenni az Apukánkért? “Ha olyanok nem lesztek, mint a gyerekek…” Emlékszem, amikor először hallottam egy dicsőítődalban, hogy “Jesus I am so in love with you*”, nagyon idegennek hatott, talán még nyálasnak is: szerelmesnek lenni lenni Jézusba? Miért? Hogyan? Nem túlzás ez? Most már jobban értem. Még az is lehet, hogy lányként könnyebb dolgom van, erről írjon majd egy fiú :] .

És végül egy közepesen kapcsolódó, de “muszájidehoznom” vers:

ARCKÉP

Huszonkét éves vagyok.
Így nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen;
még nem volt szakálla, szőke volt
és lányok álmodtak véle éjjelenként!

—————————————————————————————————–

*Matt Redman: Let my words be few
Képek: pinterest.com, elitreaders.com,

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás