Kisebb vihart kavart a Hittani Kongregáció napokban kiadott iránymutatása a temetések rendjére vonatkozóan. Ugyan már megszokhattuk, hogy bármit változtatnak “odafönt”, annak viharzás lesz az ereménye “idelent”, ám ezen túllépve most mégis érdemes lenne átgondolni, hogy milyen okai lehetnek ennek a döntésnek.
Először is be kell látnunk, hogy szükséges szabályozni ezt a kérdést – még ha érzékeny területnek is számít – mert néha elég extrém egyéni kívánságok hangzanak el a szertartással kapcsolatban. Bár természetesen bizonyos határon belül ezeket figyelembe lehet venni, de nincs mese, valakinek meg kell határoznia azokat a “bizonyos határok”-at. Ezt tette most meg a Vatikán. Tudjuk azt, hogy a test hamvasztását egészen a II. Vatikáni Zsinatig tiltott volt. Miért? Mert a hamvasztásos temetés a XIX. század óta hagyományosan a test feltámadásának tagadását jelentette. Ahogy elkezdett erősödni az ateizmus, a “hívő” ateisták fontosnak érezték, hogy a saját temetésükkel is kiálljanak az elveik mellett. (Gárdonyi Gézának – aki hitt a reinkarnációban – ezért áll a sírján a felirat, hogy “Csak a teste”.) Nagyon sokan a hamvasztást azért kérték, hogy ezzel is kifejezzék, hogy nem hisznek a feltámadásban. Milyen furcsa lett volna ezek után éppen azoknak katolikus temetést tartani, akik a katolikus vallás lényegét elutasítják. Mi változott a XX. század vége felé? Lassan eltűnt ez a mögöttes gondolat, és egyre többen pusztán az egyszerűsége, olcsósága miatt választották ezt a temetkezési módot. Ezzel pedig így már semmi probléma nem volt. Az egyház pusztán ahhoz ragaszkodott továbbra is, hogy a temetési szertartásban jelenjen meg a tisztelet a halott teste iránt, hiszen a testet Isten alkotta, és ezen felül szorosan kötődik az ember lényegéhez, személyiségéhez, amit hangsúlyoz az a hittétel is, hogy testben támadunk fel.
Mindaz tehát, amiről a Vatikán rendelkezett, szervesen kapcsolódik az Egyház legalapvetőbb tanításaihoz: a feltámadás hitéhez, és ahhoz, hogy az ember – mint Isten képmása – végtelenül értékes, ezért tiszteletet érdemel még a teste is, a halála után.
Azonban hadd tegyek hozzá még egy plusz szempontot, és talán ez a legfontosabb. Sok temetést végeztem már, és nem egy temetésen vettem részt, mint gyászoló. Azt tapasztaltam, hogy a legmegrázóbb pillanat az, amikor a koporsót leengedik, és elkezdik rálapátolni a földet, vagy amikor a helyére csavarozzák a márványlapot az urnahelyen. Rendszerint ekkor rendülünk meg igazán, sokan ekkor kezdenek el könnyezni. Ebben a pillanatban válik véglegessé és megváltoztathatatlanná a tény: elveszítettünk valakit. Nagyon fontos mozzanata ez a gyász folyamatában! Ahhoz, hogy el tudjuk gyászolni, hogy megindulhasson a gyógyulási folyamat a lelkünkben, el kell engednünk őt. Tehát amikor az Egyház tiltja, hogy a hamvakat hazavigyük, annak nem csak a fentebb ismertetett teológiai okai vannak, hanem az Egyház kétezer éves bölcsessége mutatkozik meg benne a lélek folyamatait illetően.
Persze van még egy szempont, ami szintén fontos: sokan anyagilag nem engedhetik meg maguknak a temetést. Azt gondolom, hogy egy egyházközösségben lehet erre is megoldást találni. A Biblia tanúsága szerint már az első keresztények is fontosnak tartották egymás anyagi segítségét, nem hagytak senkit sem szegénységben: a karitász szolgálata, amire kezdetben a diakónusokat felszentelték, egyidős az egyházzal (Apcsel 6,3). Bár lehet, hogy még mindig van mit tanulnunk ezen a téren.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás