A különleges dolgok mindig is lázba hozták az embert. Egy kis keleti misztikum, afrikai csodafűszer, kefir a Kaukázusból. Mindegy, csak ne a miénk legyen, mert azt már unjuk vagy csak egyszerűen sosem hallottunk róla. A távolság mindent megszépít, így van ez a nyomorral is.
De miről is szól ez a blog? Kedves Olvasóm biztos megbocsát nekem, ha gondolataimat egy Rejtő Jenő idézetből bontom ki.
„A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele. Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak.
És ez a fő. Értik?
A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép -Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
Egzotikus, számunkra eddig ismeretlen probléma. Sőt, talán a szenvedést még távolról sem ismerjük, de lám, a híradónak köszönhetően most szembesültünk vele és a szívünk hirtelen gyorsabban ver. Természetes reakció ez, hiszen kötelességünknek érezzük, hogy segítsünk bajba jutott embertársunkon. Pénzt, élelmet küldünk és talán (félve mondom), de a lelkünk mélyén furcsa bizsergést érzünk: elégedettek vagyunk. A jó cél érdekében tett cselekedetünk megmelengeti a szívünket, boldogok vagyunk, hogy segíthettünk. Talán néhány fórumon még hangot is adunk elégedetlenségünknek, hogy kevés az irgalmas ember ezekben a nehéz időkben. (Bezzeg mi.)
De vajon csak most nehezebb, mint máskor? Ha a szívünkre tesszük a kezünket és körbe nézünk az ismerőseink között, akkor sehol sem találunk segítségre szoruló embert? A zongorahangoló megérdemli, hogy megőszüljön? Vagy talán csak az afrikai gyerekek éheznek, a magyarok nem? De sokkal közelebb is mehetünk, például a munkahelyünkre, vagy átnézünk az osztálytársunkra, aki a szomszéd padban ül. Vajon ha a környezetünkben élő embereket és a problémáikat egzotikus országokban helyeznénk el, akkor könnyebben és gyorsabban segítenénk rajtuk, mint most? Az ő életükkel nincs tele a sajtó, nincsenek ebben a szerencsés helyzetben. A problémáik, a nehézségeik hangtalanul eltűnnek a mindennapok sűrűjében. Nem törődünk velük, sőt, talán még vádoljuk is őket. Saját hibájukból jutottak ebbe a helyzetbe. Úgy kell nekik.
De vajon tudunk-e részvéttel gondolni a szomszédunkra is? Meglátjuk a körülöttünk élők történeteiben is az igazságtalanságot és a kiszolgáltatottságot? Mert az irgalmasságnak nem szabad egyszeri, különleges alkalomnak lennie. Mert az az igazi kihívás, ha ezt az irgalmat minden nap gyakoroljuk a környezetünkben, olyan embereknek adjuk, akiknek a hibáival is tisztában vagyunk. Legyünk igazságosak és ne csak azoknak osztogassuk a szeretetünket, akik messzi tájakon vándorolnak és soha az életben nem kell találkoznunk velük. A szeretetünket és segítségünket azok is megérdemlik, és azoknak is szükségük van rá, akik mindennapjaink részét képezik.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás