Misezsonglőrök

Néhány napja írtunk egy nyílt levelet a kritikus híveknek, ami nagy örömünkre igencsak megindította a kommentelési kedvet. Már akkor éreztük, hogy ez a téma folytatásért kiált, ezért meg kéne írni a levél párját: mindezt a hívek szemszögéből. Még mielőtt azonban a gondolatot tett követte volna, a Szemlélek blogon megszületett az írás: a szentmise egy kisgyermekes anya szemével. Olvasásra ajánljuk!

Létezik a katolikus hívőknek egy furcsa altípusa. Sőt, megannyi hívő évekig kénytelen átélni ezt a szerepkört. Egyikük nem tartotta tovább magában tragikomikus tapasztalatait.

Csilingelés, néma csend.

Gyerek (2,5 éves, az újságos asztal alatt ülve, egy ott található csavart elmélyülten vizsgálva): Anya, pisilnem kell!

Anya (32 éves, illedelmesen az asztal mellett térdelve, suttogva): Pszt, mindjárt…

Gyerek (lelkesen): Bepisiltem.

Anya (popsitörlővel sietve törölgeti a többszáz éves márványpadlót, körül sem nézve): Pszt, mindjárt…

Gyerek (egyre hangosabban, mert érzi, hogy valami nagyon rossz történt): Pisis mindenem! Bocsánat! Bocsánat!

Anya (gyerekkel a kézben, lehajtott fejjel, kacagógörcsét visszatartva) jobbra el

Csilingelés.

Nem egy autoriter arisztokrata családban felnőtt gyermek szobatisztaságért eltűrt szenvedéseit mutatja be ez a kis jelenet, hanem az utolsó miselátogatásunkat egy patinás templomban, amelyet nagyon szerettünk korábban, igényes prédikációi és közelsége miatt. Ez a látogatás pont úrfelmutatáskor ért véget, és valószínűleg nemcsak mi nem tudtuk az oltáron megtestesülő Jézus misztériumát átélni, hanem a körülöttünk térdelő idősebb hívők sem. Én pisifoltot törölgettem, a férjem a babakocsit szuszakolta ki a műemlék faajtón (leng, és utána karnyújtásnyira van súlyos, veretes társa, nyammm), majd húsz percet töltöttünk a gyermek átöltöztetésével (volt nálam csereruha, cserecipő, fertőtlenítő kendő, hiszen szobatisztaságra szoktató, felkészült anyuka vagyok), illetve a gyermek megnyugtatásával, hiszen ő nem tett semmi rosszat. Mert senki nem tett semmi rosszat, ugye?

Adva van egy gyerekes (!) katolikus házaspár, távol a nagyszülőktől később közelebb költözve a nem hívő nagyszülőkhöz, akik tudnak jobb vasárnapi programot maguknak a gyerekvigyázásnál. Nos, ők hitüket gyakorolva, nem mellesleg házasságkötésükkor és a gyermekük keresztelésekor tett ígéreteiket betartani igyekezvén minden vasárnap misét szeretnének látogatni. Szerencsések, mert városban laknak, sok mise közül választhatnak (a plébániai kötődést hagyjuk, az egy másik poszt témája lehetne). A gyermek születésétől fogva ez átalakul misezsonglőrködéssé.

A kisgyerekes misére járás, tudom, rétegprobléma és akkor is időszakos, bár esetünkben ez 12 évig fog elhúzódni… Vagyis még jó pár évig fogunk zsonglőrködni az élethelyzetünkből adódó elvárásoknak való megfeleléssel. Vallásos nevelést próbálunk biztosítani, ennek keretében vasárnap misét látogatunk, eközben próbálunk a többiek számára nem zavaróak lenni, a gyermekeinkben a miselátogatást nem rémes élményként rögzíteni, és, ad absurdum, némi lelki táplálékot magunkhoz venni. Valljuk be: néha keményen az árral szemben úszunk, gyakran még a „gyerekmisék” sem alkalmazkodnak a különböző korú gyerekek eltérő igényeihez.

Mi lenne a megoldás? Külön fűtött helyiség, játékokkal, szoptatós fotelekkel kihangosított misével? Akadálymentesített templomok? Pelenkázó a női és a férfi vécében is (ha biztosított oda egyáltalán a szimpla bejutás)? Játszótér a templomkertben? Pedagógiailag igényesen képzett papok és lelkipásztori segítők? Rugalmas hangszigetelt buborék a fiamnak, arctorzítóval, hogy ne látszódjon rajta, hogy milyen cuki, ha fel akarja magára hívni a figyelmet?

Vagy a kedvenc idős lelkipásztorunk – csiszolatlan gyémánt a papi rendben -, aki főként idős hívekkel teli kápolnában misézik. Ő a múlt heti misét így fejezte be az áldás előtt: “Nos, én öregszem, már nyugdíjat is kapok (helyeslő rötyögés a székek felől). A mozgásigényem kisebb, mint a kisgyerekeké itt, bár nem mindig volt ez így (nosztalgikus rötyögés a padok felől). Azt hiszem, akkor leszek igazán öreg, ha zavarni fognak a gyerekek (riadt pillantás tőlem és a másik gyermek anyukájától). De igazán örülök, hogy kedves híveim ilyen türelmesek a kicsikkel. Jó ezt látni nekem! Maradjunk ilyenek, és ők is előbb-utóbb megtanulják a templomi viselkedést!”

Ámen!

Zsó

(A cikk teljes szövege, többek között a misezsonglőrködés 4 fázisáról bővebben a Szemlélek blogon!)

A kép forrása: Hodász családi archívum. 

hirdetés