Blog, Harmati Dóra

Nem azért hiszek, mert a szüleim azt mondták

Nem túlzás azt állítanom, hogy nagyon felzaklatott egy blogbejegyzés, melynek írója részletesen kifejtette a kereszténységgel kapcsolatos ellenérzéseit. Fáj a tudatlansága és fáj a cinizmusa. Fáj, hogy az emberek többsége hasonlóan gondolkozik, véleményük szerint ez csak egy hagyomány, melyet az egyház erőszakosan lenyom a torkunkon. A hívek pedig azon versenyeznek, hogy ki jár többet templomba és ki tud többet idézni a Bibliából… Állítólag ilyenek vagyunk.

Evangélikus vagyok, a családomban az első lelkészt valamikor az ezerhatszázas években szentelték fel és azóta szinte minden generációban voltak lelkészek vagy hittanoktatók. Életem minden vallással kapcsolatos mozzanata úgy zajlott, ahogyan annak lennie kellett. Csecsemőként megkereszteltek, aztán jöttek a hittan órák, konfirmáció, ifjúsági órák. Sosem volt kérdés, hogy vasárnap délelőtt elmegyünk-e a templomba. Eddig tényleg csak hagyománytiszteletnek tűnik a dolog. De kitarthat-e valami több száz évig egy családban pusztán a szokás miatt? Az őseim tényleg csak azért lettek lelkészek mert a szüleik azt mondták, hogy ez a hagyomány? És én vajon miért járok templomba? Mert az egyház ezt nyomta le a torkomon? Mert a szüleim kényszerítenek?

hirdetés

Minden ember életében eljön az a pont, amikor felteszi magának ezeket a kérdéseket, úgy gondolom, így egészséges. Mert az a káros, ha valaki a családja miatt jár templomba. Az káros saját magunknak és az egyháznak is, hiszen nem leszünk többek, mint képmutatók. A szüleink hite nem elég. Minden embernek magának kell megküzdenie a kérdéseivel.

Hogy honnan tudtam, hogy valami hiányzik? Hálát adhatok Istennek, hogy a felmenőim és szüleim is megtapasztalták Isten valóságos szeretetét, és nem pusztán vasárnapi keresztények. Anyai nagyapám felnőtt fejjel lett lelkész. Kevés dolog bizonyítja jobban Isten valóságos jelenlétét, mint az, amikor egy negyvenes férfi felrúgja az egzisztenciáját és beiratkozik a teológiára. Számomra az ő hite mindig is példaértékű volt. Kislányként néztem, ahogyan prédikál és szinte ragyogott. (Még most is.) Éreztem, hogy ő valamit tud az Istenről, amit én nem. Éreztem, hogy nekik kettejüknek egészen más a kapcsolatuk. Ábrándozva figyeltem és ordított bennem a vágy, hogy én is ezt szeretném. Ilyen akarok lenni! Akkor még nem tudtam, hogy ezt megtérésnek hívják és később rá kellett jönnöm, hogy a jó keresztény magatartásom és torz önképem választ el ettől. Sajnos jogos a kritika, ami azt állítja, hogy képmutatóak vagyunk. Nagyon könnyű beleesni ebbe a magatartásba. Elvakít minket a tudat, hogy keresztények vagyunk, rendszeresen járunk templomba és alapvetően jó emberként viselkedünk. Engem is elvakított. Ha nem látunk tovább a felszínnél, a külsőségeknél, saját mintaszerű viselkedésünknél, akkor abba a hibába esünk, hogy önmagunkat bálványozzuk. A szokások, az évek és a rutinszerűség nagyon könnyen gépesíthetnek minket. De van kiút, van ragyogás és ez működteti az egyházat, nem a szokások.

Mert vajon kitartana-e egy pusztán hagyományokra épülő intézmény több ezer évig? És vajon írna-e egy 21 éves lány a megváltó Krisztusról csak azért, mert a szülei azt mondták?

 

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás