Nem hiszek a véletlenekben – 777
Blog, Herényi Márk Barnabás

Nem hiszek a véletlenekben

Vannak olyan helyzetek az életben, amikor iszonyú nehéz jó döntést hozni. Egy ilyenbe kerültem én is másfél éve, amikor a forgalmi vizsga előtt álltam: két lehetőségem volt; a lelkiismeretemmel szembemenve biztosra menni, vagy teljes bizonytalansággal, de reménnyel és hittel helyesen dönteni. Ez utóbbit választottam…

Napjaink Magyarországán nyílt titok, hogy a forgalmi vizsgának akkor (és csak akkor?) illik sikerülnie, ha a megfelelő összeget a vizsga előtt átcsúsztatjuk a vizsgabiztos zsebébe. Erre az apróságra két héttel a vizsgám előtt hívta fel a figyelmemet az oktatóm…

Mindig reménykedtem, hogy valahogy meg fogom úszni az ilyen jellegű helyzeteket.

Semmi kedvem nem volt részt venni a nem tiszta, nem egyenes dolgokban, a korrupcióban. És akkor egyszer csak belecsöppentem a közepébe…

Mégis mit lehet ilyenkor tenni? Ha azt választom, hogy belemegyek a játszmába, kicsengetem a vizsgadíjon felül azt a 30 ezer forintot, 99%, hogy meglesz a vizsga, megkapom a jogsit, soha nem lesz már vele gond, nem kell újra és újra ezen stresszelni, újra és újra kifizetni a vizsgadíjat. Bevallom, először megfordult a fejemben, hogy „ha mindenki úgyis így csinálja, miért épp én válasszam a nehezebb, bonyolultabb utat?”

Teltek-múltak a napok, és elkezdett növekedni bennem egy rossz érzés. Kezdtem érezni, hogy mi lenne annak az ára, ha beadnám a derekam: hiába mennék át szinte biztosan, a lelkiismeretem nem nyugodna.

Az a kis hang egyre hangosabban mondogatta, hogy „ilyen könnyen megadod magadat? Te sem különbözöl az emberek nagy részétől” és később „Hol a hited?”.

Írtam a lelki vezetőmnek, mindössze ennyit válaszolt: „Megértelek, ez kemény kérdés. Átimádkoztad? Mit mond a Szentlélek?” Úgyhogy tényleg elkezdtem nagyon komolyan ezért az egészért imádkozni…

Elérkezett a vizsga napja. Üres pénztárcával érkeztem.

Egész úton odafelé szépen sorban imádkoztam az oktatómért, a vizsgabiztosért, a vizsgáért, a forgalomért, a gyalogosokért; így mondhatni „megfelelő” lelkiállapotban érkeztem meg a vizsgára.

Megkezdődött a vizsga, megvoltak a parkolások, a megfordulás – elég jól sikerültek; aztán mentünk tovább a forgalomba – még mindig nem szóltak, hogy álljunk félre. Én egész idő alatt imádkoztam – így utólag nem is emlékszem, hogy merre mentünk… És egyszer csak visszaértünk, és leparkoltam.

A vizsgabiztos pedig gratulált a sikeres vizsgámhoz.

Alig hittem a fülemnek! Tényleg sikerült? Hihetetlen!

Miután a biztos kiszállt, az oktatóm azt mondta: „Nem tudom, mi történt ezzel az emberrel, ő az egyik legbuktatósabb vizsgabiztos. Nagyon jó napja lehet…”

Nem hiszek a véletlenekben. Talán hinnék, ha csak néhanapján tapasztalnék hasonlókat. De nem így van: sok-sok éve élem az életemet úgy, hogy napról napra, hétről hétre újra és újra átélem az imáim meghallgatását. Ha én megteszek minden tőlem telhetőt, és ráadásul imában kérem Isten támogatását, hogy „tegye hozzá a saját részét, ha neki is úgy tetszik”, akkor az életem egy mérhetetlenül izgalmas, emberi ésszel felfoghatatlan, szent együttműködés lesz Vele. És így élni nagyon különleges érzés.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá