Az Isten némaságáról - 777
Blog, Hodász András

Az Isten némaságáról

Megnéztem a Némaságot, annak ellenére, hogy korábban már olvastam a film alapjául szolgáló könyvet, és nem tetszett. Mégis adtam neki még egy esélyt. Nem kellett volna. Vállaltan elfogult kritika következik, némi személyeskedéssel és rengeteg spoilerrel. Ne olvasd, ha nem bírod.

A film története röviden: a 17. században két fiatal jezsuita szerzetes, Sebastiao Rodrigues és társa, Francisco Garrpe, elindul Japánba, mert meg akarják keresni korábbi lelkivezetőjüket, Cristóvao Ferreirát, akiről az a hír járja, hogy megtagadta a hitét, kínzás hatására. Megérkezve a szigetországba találkoznak olyan keresztényekkel, akik évek óta pap nélkül őrzik a hitüket, ezért a szerzetesek természetesen azonnal nekilátnak a szentségek kiszolgáltatásának. Keresztelnek, gyóntatnak, miséznek, és próbálnak minél több emberhez eljutni, ami az ellenséges Japánban nem is olyan egyszerű, hiszen a hatalom kihirdette, hogy háromszáz ezüstpénz jár annak, aki felad egy papot. Mindenki potenciális besúgó tehát, így nehéz megállapítani, hogy ki az, aki megbízható, ki az, aki nem. Éppen ezért minden jelenetben várjuk, hogy mikor jön el a pillanat, hogy az atyák lebuknak, és megkínozzák őket. Jó sokáig nem történik ilyen. Látunk viszont rengeteg kínzást, amit a japán keresztények ellen követnek el a nép vezetői.

Hadd szögezzem le az elején, hogy a film maga filmesztétikailag profi. Vérbeli hollywoodi megaprodukció. Martin Scorsese keze nyoma ott van minden képkockán. Látványos, hiteles, ahogy kell. A történet némiképp kiszámíthatóan, de az érdeklődést fenntartva hömpölyög előttünk. A rendező jól ráérez az ember vívódásaira, és még Andrew Garfield is a korábbi Pókember szerepét meghaladó drámaisággal nyúl a szerzetes figurájához. Respekt.

Talán, ha nem lennék keresztény, nem is bosszantana ez a film. A baj csak az, hogy nem tudom nem keresztényként nézni. És így, tulajdonképpen, arra vagyok kárhoztatva, hogy két órán keresztül nézzem, ahogy keresztényeket kínoznak, hogy tagadják meg a hitüket, akik ezt majdnem egytől-egyig meg is teszik, majd mégis megölik mindet. Nem kicsit nyomasztó. De van valami, ami még ennél is nyomasztóbb: a filmnek nincsen semmiféle feloldása. Nem várom, hogy a szokásos happy endinggel záruljon, de a lezárás, amit a regény írója választott nem kevés feszültséget hagy a nézőben. Az történik ugyanis, hogy az egyik szerzetesnek sikerül megtalálnia Ferreira atyát, aki valóban megtagadta a hitét, japán feleséget kapott, és éppen könyvet ír a kereszténység cáfolatáról. Rögtön neki is lát, hogy meggyőzze a fiatal szerzetest: tegyen ugyanígy. Megjegyzem némi késlekedés után sikerrel is jár. A fő érve – és azt hiszem ez akasztott ki leginkább – hogy Jézus is megtagadná a hitét, ha itt lenne, tehát tulajdonképpen ez a helyes lépés, úgyszólván Isten is ezt várja el a jelen helyzetben. Ezt alátámasztandó, Isten – aki egész végig némának tűnik, és nem válaszol a szerzetesek kétségbeesett imáira – amikor a japán inkvizítor elé idézik Rodrigues atyát, ahol elé tesznek egy Krisztust-ikont, ezt a drámai pillanatot választja, hogy, megtörve némasági fogadalmát, az ikonból szóljon a fiatal atyához, arra bíztatva, hogy lépjen rá. (Megtörténik.) Az Isten tehát, aki mindeddig, nem tudjuk miért, a némaságot választotta, amikor arról van szó, hogy valakit buzdítani kell a hittagadásra, készségesen megszólal. Na ja.

A film azzal zárul, hogy végül az ifjú Rodrigues is megöregedett japánként hal meg, és buddhista szertartással temetik el. Talán némi feloldást ad, hogy a végén, ahogy a kamera ráközelít a halott  pap kezére, észrevesszük, hogy egy keresztet szorongat. Tudom, ne legyek telhetetlen, ez is valami. Persze értem, hogy nem keresztény film, nem keresztények készítették, miért várok el tőle többet. De akkor is.

Mindeközben a film akár számunkra érdekes kérdéseket is feszegethetne: pl. mennyire vagyok felelős azért, hogy valakit miattam kínoznak, és addig nem hagyják abba, amíg meg nem tagadom a hitemet? Mi a teendő ebben az esetben? Mi az erkölcsileg helyes megoldás? Vagy: mi az oka, ha azt tapasztalom, hogy Isten nem válaszol az imáimra, és mit tegyek? Egyáltalán hogyan szól hozzám az Isten? És még folytathatnám. Persze miért várjuk el valakitől, aki nem keresztény, hogy feltegye ezeket a minket érdeklő kérdéseket? Tudod mit? Nem várom el. Ha lesz elég pénzem, rendezek róluk egy filmet. Ha pedig nem lesz, akkor írok egy blogbejegyzést.

Hodász András

kép: http://hu.ign.com/

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

3 hozzászólás

  • Reply b 2017. 03. 20. at 23:09

    Kösz ezt a pár sort, igazad van. Pont ezt fogalmaztam meg én is a végén.
    Ha végignézünk 2000+2000 év egyháztörténetén (Ábrahámtól az ISIS által legyilkolt egyiptomi kopt vértanúkig), olyan túlcsordulóan sokat halljuk, látjuk Istent beszélni, hogy nagyon bántó, amikor valaki a némaságáról panaszkodik.
    Persze sok szent megtapasztalta ezt a némaságot, de valami olyan belső izzással-szomjúsággal, ami segített túlélni:

    Keresztes Szent János
    Istenét a hit által megismerő lélek örvendező éneke
    Tudom, hogy forrás fakad titkosan,
    bár éjszaka van.
    Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
    barlangnak sűrű mélységében tör föl,
    bár éjszaka van.
    Nem tudni, hol, mert eredete nincsen,
    ám ami van, ered belőle minden,
    bár éjszaka van.
    És szépségéhez nincs hasonló semmi,
    az ég és föld szokott belőle inni,
    bár éjszaka van.
    Tudom, hogy nincs legmélye, hol szaladna,
    és nem tud senki átlábalni rajta,
    bár éjszaka van.
    Hogy tisztaságát semmi nem zavarja,
    hogy minden fény a fényét tőle kapja,
    bár éjszaka van.
    Tudom, belőle órjás erek folynak,
    eget és poklot, embert záporoznak,
    bár éjszaka van.
    Tudom, az ér, mi sodrából kiválik,
    mindenható, akárcsak ő, e másik,
    bár éjszaka van.
    Mi kettőjükből tör egyetlen egybe,
    nincsen ki Nála fontosabb lehetne,
    bár éjszaka van.
    Az örök forrás, titkos útját járva,
    élő kenyérben életünk kinálja,
    bár éjszaka van.
    Ím, e sötétben látja a teremtmény,
    hogy oltsa szomját, vizét fölkeresvén,
    bár éjszaka van.
    Azt az eleven forrást, mire vágyom,
    az élet kenyerében megtalálom,
    bár éjszaka van.

  • Reply Harmai Gábor 2017. 03. 21. at 18:18

    Alapvetően egyetértek a kritikával, de azért két szempont (figyelem: az egyik nagyon cinikus lesz):

    1. A jezsuiták, akik látványosan más médiastratégiát választottak, mint a Jézus Krisztus utolsó megkísértése esetében, annyit máris elértek, hogy ez a film nem kapott Oscart! Ami az egyháziaknak ennyire tetszik, az igazán jó film nem lehet…

    2. Azért a könyvet (én csak azt olvastam, a filmet nem láttam) úgy alapjában a befejezés csapja agyon. Az odáig egy jól földobott, és izgalmas erkölcsi kázus, ami illik a XVII. századi jezsuitákhoz, hogy mi a teendő akkor, ha a mi hittagadásunk kizsarolásáért másokat kínoznak? Ezt a kérdést feszegetni tökre rendben van. Ami agyoncsapja az egészet, az valóban a vége, amire a szerző (és valszeg a film) nem is reagál: hogy amikor kiengedik a börtönből, akkor a derék hittagadó szerzetes már egyedül van, már csak önmagáért felel. Miért nem mondott valami olyasmit, mint amit Galileiről jegyzett föl a (hamis) anekdota: “Eppur si muove! – Mégis mozog!” Ha Rodriguez annyira kemény csávó, ahogy a film bemutatja, akkor tessék vértanúnak lenni!

  • Reply anguis et columba 2017. 03. 24. at 23:27

    Borzasztó előítéletes és rosszindulatú kritika (ismét). Nem keresztény film? Lehet ezen vitatkozni, erről gondolkodni, de kijelenteni de facto az egy felszínes és sekélyes vagdalkozás. Nem keresztények készítették? Ez viszont tényszerűen kapufa. Scorcese hívő katolikus. Elsősorban persze hívő. Hívő, nem pedig álszent, ájtatoskodó és farizeus. Ellentétben ezzel az írással… Feloldás? Nincs feloldása? Egy hívő (?) keresztény pap (!) számára ez hiányzik a filmből? Azért ez sokat elárul. Blikk színvonal álkeresztény módra. Komolyan mondom ha nem itt olvasnám, azt mondanám hogy egy Transformers rajongó írta.

  • Szólj hozzá