Az élet túl rövid ahhoz, hogy félrelépj

A társkereső oldalakról keresztényi szemmel – Makk János írása, mely az Ösvény Magazinban jelent meg.

Nem lehet örökké szerelmesnek lenni – dőltem hátra a laptop előtt, és barátnőmmel folytatott, órákig elnyúló vitánkra gondoltam. Aztán az egeremért nyúltam, ugyanazzal a mozdulattal felhajtva a gép képernyőjét. Huh, egy kis fegyverszünet – gondoltam magamban, megtörölve a homlokomat. Ideges voltam. Ha pedig ideges vagyok, megvan az a rossz szokásom, hogy megnyitom a böngészőt, és össze-vissza kattintgatok a különféle politikai hírek és a személyes üzenetek között. Gyűjtöm a benyomásokat, hogy elfeledhessem feszültségem okát.

Így volt ez azon a péntek délutánon is. Csak ugráltam villámsebesen az oldalak között, és ki akartam verni a fejemből, mennyire megcsúfoltam szívemben azt a gyönyörű dolgot, amelyet szeretetnek neveznek. Aztán egyszerre hopp, egy felugró ablak villant elém: Az élet túl rövid, hogy ne lépj félre! Ledermedtem. Ez micsoda? Valamiféle válasz a szerelmi „csalódásomra”?

Nos, ez a viszony.hu társkereső oldal reklámja volt. Azé az oldalé, amelyik kifejezetten házasoknak és párkapcsolatban élőknek kínál félrelépési lehetőséget, de emellett még alaposan meg is indokolja, miért lesz valaki boldogabb attól, ha megcsalja a partnerét.

Talán némelyeket felháborítana egy ilyen hazugságra, emberek szétszakítására épülő üzleti modell, engem sokkal inkább elgondolkodtatott. Ez ugyanis egy igen látványos tünete annak a folyamatnak, amelyet demográfiaórákon és családpolitikai workshopokon ismertetnek. Azaz: hogyan alakulnak át a kapcsolati modellek a posztmodern individualizmusban.

Felbomlottak a párkapcsolati minták…

Ebben a modernitás utáni világban ugyanis már sorra lazulnak fel és tűnnek el az olyan normák, amelyek a fiatalok párkapcsolatainak utat mutatnának. Az egymáshoz való közeledés mikéntje már egyáltalán nem egyértelmű. Egyszerűen nincsenek arra mintáink, milyen körülmények között illik találkozni, hogyan közeledjünk egymáshoz, és mit kell megbeszélnünk, mielőtt belelépnénk a kapcsolatba.

Régen megvoltak a közösségi terek, a megszólítási formák, a minimális vallási-értékrendbeli kritériumok és a társadalmi osztályok határvonalai. Ezekből talán a mi kis keresztény szubkultúránkban fellelhetünk még némi maradékot, de általános életérzés, hogy nem sokáig őrizhetjük őket.

Talán blogbejegyzésekből és a jelen cikkhez hasonló, félig tudományos írásokból kaphatunk még némi benyomást, tájékozódhatunk ilyen témákban, ám ez korántsem elegendő ahhoz, hogy eligazodjunk a szakirodalom által kapcsolati piacként emlegetett párkereső labirintusban. A rossz hír pedig az, hogy más eszköz az internet ismeretterjesztésén túl nem nagyon áll rendelkezésre, hiszen hogyan kaphatnánk megszívlelendő tanácsot abban az országban, ahol 37 ezer házasságkötésre 20 ezer válás jut évente.

Aki megfelelő párkapcsolatra vágyik, előbb-utóbb óhatatlanul szembetalálkozik a példákkal, amelyek bemutatják, hogy a fenntartható párkapcsolattal végződő ismerkedés igen ritka a fiatalok között. Mondhatni, hogy többnyire talán csak Pál Feri elméleteiben létezik ilyesmi. A helyzet pedig riasztó gyorsasággal romlik, hiszen míg 2001-ben 180 ezer 40 év alatti egyedülálló magyar ember volt, 2011-re ez a szám 280 (!) ezerre nőtt, miközben a gyermekek száma csökkent ebben a körben. Az egyedülállók növekvő száma arra utal, hogy a magyar kapcsolati piacon valami nagyon rosszul működik.

…és a társkereső oldalakhoz fordulunk,…

Ezzel kapcsolatban sok mindenről lehet beszélni a társadalmi terek bezáródásától a szinglikultusz forradalmáig, én azonban egy aspektust emelnék ki, az információs társadalom hatásait. Egy Tárki WIP kutatás szerint az átlagos 14-30 éves fiatal könnyebbnek találja az internetes, mint a személyes ismerkedést. Az a magyar pedig, aki aktívan internetezik, 26 százalékban használja is a társkereső oldalakat. Ebből könnyen levonhatjuk a következtetést: a virtualitás már a kezdetektől része romantikus kapcsolatainknak, holott ezek elméletileg éppen a személyességre kellene, hogy épüljenek.

A személyesség hiánya azonban olyan magától értetődő kockázatokat rejt magában, amelyek alapjaiban áshatják alá a társkereső oldalon induló viszonyokat. Egy, a Wisconsin-Madison Egyetem kutatócsoportja által végzett felmérés szerint a társkereső oldalakon regisztráltak 81 százaléka hamis adatokat közöl magáról. Ezt figyelembe véve talán nem is véletlen, hogy szignifikánsan nagyobb valószínűséggel lesz szakítás az ilyen kapcsolatok vége, mint a hagyományos, személyes úton elkezdetteké – ez pedig már a Michigan Egyetem egy kutatásából derül ki.

A társkereső oldalakon elindult párkapcsolatok kudarcában azonban nem csupán az játszhat közre, hogy a virtuális profilok megbízhatatlanok, hanem az is, hogy Magyarországon az ilyen szolgáltatásokat főként alacsonyabb képzettségűek használják, akik arányaiban gyakrabban egyedülállók. Ez pedig önmagában alacsonyabb sikerességet feltételez, hiszen egy magyar kutatás arra jutott: az emberek vagy magukhoz hasonló, vagy pedig maguknál jobb végzettségű partnert keresnek.

Ha ilyen komoly kockázatokat rejt az online társkeresés, miért fordulunk mégis a társkereső oldalakhoz? A Médiakutató egy mélyinterjús kutatása arra jutott, hogy a baráti kör bezárulása és az ismeretségszerzési lehetőségek hiánya miatt. Az élet sodrásában sokan eljutnak oda, hogy a kapuzárási pánik internetes megoldás felé sodorja őket, és persze a világháló gyors, felszínes ismerkedést tesz lehetővé, ez pedig jelentősen lerövidíti a párkeresésre fordított értékes időt.

…de áldozatot hozni nem akarunk.

És valóban! Az értékes idő itt a kulcsfogalom. Máig visszaemlékezem azokra a mondatokra, melyeket egy rendkívül tapasztalt pap ismerősöm mondott: rengeteg idő, legalább 10 ezer óra beszélgetés kell egy kapcsolatnak ahhoz, hogy ténylegesen építeni lehessen rá. Mégis, aminek leginkább híján vagyunk, az éppen az idő.

Éppen ezért minél gyorsabban, minél több társat ki akarunk próbálni, viszonyból viszonyba lépünk, hogy mihamarabb rátaláljunk az „igazira”. A 20-29 éves korosztályban például az élettársi kapcsolatban élők közel 60 százaléka nem akar házasságot kötni jelenlegi partnerével, ami arra utal, hogy amit akarunk nem más, mint a kapcsolati piac csúcsterméke, amelyet a legjobb ár-érték arányban akarunk megszerezni. Hétköznapi nyelven: minél jobb párt akarunk, minél kevesebb ráfordított idő, energia és hűség árán.

„Miért költenétek, és miért serkentenétek fel a szerelmet, mígnem ő akarja?” (Énekek éneke 8,4) A Biblia elég egyértelmű a párkapcsolatot illetően: életre szóló döntésről és hűségről van szó, egy olyan kötelékről, amely tartós támaszt nyújt mindkét félnek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kapcsolati modellt nincs időnk felépíteni, ha folyton a nagy Ő-t keressük, akit szerintünk megérdemlünk.

A keresztényi képbe tehát igen nehezen illenek bele a társkereső oldalak, már, ha egyáltalán beleillenek. A viszony.hu-hoz hasonlóak azonban, amelyek röpke szerelmi kalandokat kínálnak mintegy alternatívaképpen az életre szóló kapcsolatokkal szemben, semmiképpen nem elfogadhatók. Hiszen, ha életünk társával akarjuk leélni azt az időt, amely jut nekünk felnőttkorunkban, akkor minden futó kapcsolat nettó veszteségnek számít. Az élet túl rövid a félrelépéshez, ez pedig nemcsak a házasságra, de a párkeresésre is vonatkozik.

Persze ez még nem jelenti azt, hogy egyenes út létezne bárki számára a lelki társhoz, a kacskaringók törvényszerűek, önismeretre és némi szerencsére is szükség van az út során. De addig is, amíg a beteljesülés bekövetkezik, ne felejtsük el: az egyedüllétben az a felszabadító, hogy még így is mindig van velünk valaki. Valaki odafent.

Makk János

Köszönjük az írást az Ösvény Magazinnak!

hirdetés