Mit jelent a kereszténység nálunk, és mit jelent nyugatabbra, vagy esetleg tőlünk keletre? Hogyan éli meg a hitét egy orosz, egy magyar és egy örmény? Mi az ami elválaszt, – ha egyáltalán van ilyen – és mi az, ami összeköt?
Nemrég egy félévet Oroszországban tölthettem. Minden szellemi energiámat igénybe véve igyekeztem megérteni az “orosz hozzáállást”, amiben megnyilvánul az a szellemiség, ami a filmekben visszaadhatatlan, tehát első kézből akartam megismerni a pravoszláv lelkiséget. Itt ki kell hangsúlyozni, hogy nem mélyedtem el komoly teológiai kutatásokban, hanem elsősorban az “aha-élményt” kerestem, a száraz fejtegetések helyett. Remélhetőleg ez nem von le semmit az értékéből, ha viszont mégis, azért engem terhel a felelősség.
“Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Írta egyszer Saint-Exupéry, amit megszámlálhatatlanul sokszor idéztek már, ennek köszönhetően kissé kiüresedett, elcsépelt gondolatnak tűnik. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokra és élményekre alapoztam a “kutatásomat”, mert erősen élt bennem az a meggyőződés, hogy ezen az úton kevesebb idő alatt messzebbre juthatok.
Az “aha-élmények” egyike volt az, amikor interjúalanyomat, egy rendkívül tapasztalt egyetemi tanárt, arról kérdeztem, hogy létezik-e karizmatikus mozgalom Oroszországban, amire – miután kifejtettem, hogy mit is takar pontosan a jelző – nemmel felelt. Itt az egyháznak talán nagyobb szemléletformáló ereje van, mint nálunk, ami azt is jelenti, hogy ami azon kívül esik, az szektásodásnak minősül, tehát nem kívánatos. Több mint hetven évnyi kommunista diktatúra után, amelyben a párt kísérletet tett az Orosz Ortodox Egyház elpusztítására, az valahogy mégis vissza tudta szerezni (ahogy a volt szovjet blokk országaiban is) szemléletformáló és evangelizáló szerepét (a fiatalok között is!).
hirdetésFelemelő érzés volt nem pravoszlávként részt venni a húsvéti és pünkösdi szent liturgiákon és látni azt, ahogy az emberek és a kisgyerekek is végigállják a gyakran négy és fél órás szertartást. Az aszkézis jóval hangsúlyosabb szerepet játszik a pravoszláv kereszténységben, amit interjúalanyom a tisztelet megadásával támasztott alá. Számukra nehéz elképzelni azt, hogy leüljenek a templomban, még ha néhányan meg is teszik a legutolsó sorban lévő, megközelítőleg 10 embernek helyet biztosító padokban.
Ortodox feltámadási szertartás (kép: Fekete Anna)
Amikor a fiatalokról és a karizmatikus mozgalomról kérdeztem, előkerültek azok a különbségek, amelyek mélyen benne vannak a nyugati és keleti keresztény egyházakban. Ennek a történelmi okai mellett megvannak a felfogásban található különbségek is. Mindemellett nehéz lenne több dolgot mondani, ami elválaszt minket, mert az Istenről alkotott képünk, a hozzá való viszonyunk sokban hasonlít egymáshoz. Az intézményesülés és a “vadhajtások” terén is vannak különbségek, de ez jelen esetben nem játszik fontos szerepet, eltekintve a karizmatikus mozgalomtól. Röviden kitérve az örmény liturgiára, jellegében sokkal inkább közelebb áll az ortodoxiához, mint a nyugati kereszténységhez, azt viszont el kell mondani, hogy az örmények már a Kr. u. harmadik században államvallássá tették a kereszténységet, amit mind a mai napig meg is tartottak.
A templom – otthon
A katolicizmust illetően Moszkvában egyetlen olyan templomot találtam, ami otthont ad a katolikus és örmény közösség egy részének is. A katedrális méreteit tekintve nem túl nagy, azonban hétről hétre itt gyűlik össze az indonéz, az európai és ázsiai katolikus közösség, ami élettel telivé teszi a templomot és környékét. A miséken a megszokottnál több fiatalt lehet látni, akiknek a többsége orosz, ők adják a katolikus kisebbség nagy részét Moszkvában.
A katolikus templom Moszkvában (kép: Dallos Bence)
A templom jelenti számukra a bázist és szinte az egyetlen gyülekezőhelyet, amit valóban meg is becsülnek, és szinte otthon érzik magukat. Még ha csak pár száz fős közösségről is van szó, az itteni egyház valóban él és virágzik. Az egyik vasárnapi misén különösen is sok kisgyerek volt a templomban és hatalmas zajt csaptak. A misét tartó atya azonban kimértség és szigor helyett elkezdett beszélni az egyház hangjáról, ami szerinte nem más mint a gyerekek hangja, akiknek majd a szüleik továbbadják a hitet. Belegondoltam, hogy ha ugyanez történik egy pravoszláv szertartáson, akkor milyen helyzet alakult volna ki, és arra jutottam, hogy ott a légkörből adódóan ilyen nem is nagyon fordul elő.
Semmi esetre sem jobb az egyik a másiknál, egyszerűen csak a lelkiség különbözik, de mindkettő egy irányba tart.
A liturgikus különbségek hiányának ellenére van különbség orosz és európai katolikus között, de ez megint csak a helyi sajátosságok, a történelem és a nemzet karakteréből fakad, ami nem elválasztja hanem gazdagítja a kereszténységet.
Kiemelt kép: Dmitry Azovtsev (http://www.daphoto.info/en/)
Dallos Bence, Moszkva
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás