„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
Akarsz-e mindig, mindig játszani,”

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
Akarsz-e mindig, mindig játszani,”

Hogyan tárom Isten elé a kéréseimet, nehézségeimet? Csak felsorolom a szokásos problémákat? Elmormolom a „minimumot”? Vagy talán nem is merek kérni?

Bár egyre több sportoló tesz tanúságot hitéről egy-egy interjúban, azért ritka, hogy a legnagyobb sztárok egy nagy siker után rögtön hálát adjanak Istennek. A hét elején lezárult profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) nagydöntője után a legjobbnak választott játékos, Cooper Kupp mégis már a pályán adott nyilatkozatában Őt dicsőítette.

Talán nem is gondolnánk, de a jó szokásokhoz vezető út első és talán legfontosabb lépcsője a szilárd énkép kialakítása. De hogyan tegyük ezt? És mit kezdjünk eközben a rossz szokásainkkal?

Istenben bízni kihívást jelenthet, különösen akkor, ha a körülmények rosszabbodni kezdenek, vagy úgy tűnik, hogy nem reagál olyan gyorsan, ahogyan szeretnénk. Ennek ellenére Ő megbízható. Amikor azon elmélkedünk, hogy miért bízhatunk Istenben, olyan lélekemelő gyakorlatba kezdünk, amely vigaszt és békét tud nyújtani minden nehéznek tűnő életszituációban.

Az első vasárnapot általában a hit vasárnapjának szokás nevezni (ez jelöli Ádámot és Évát, akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást és az ebben való hit jelentőségét), valamint ez az egyházi év kezdetét is jelenti.

Esztellát egy csodálatos lánynak ismertem meg, aki nemrég egy szívet melengető Instagram-posztot írt Istenről és az Ő mindennapi csodáiról, amit szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia. Ezenkívül szeretném őt és a lelkes lényét „megmutatni a világnak”, ezért pár kérdés megválaszolásával szeretném őt veletek minél jobban megismertetni.

A szülőség sokszor kimerítő tud lenni, de íme néhány példa, hogy miért vagyok hálás a gyermekeimért.
