Mostanában azon kaptam magam, hogy minden reggel arra ébredek: bárcsak már karácsony lenne és alhatnék 10-ig… Bárcsak kevesebb lenne a stressz az évvégi hajtásban… De ez nem igazán van összefüggésben a “Szívem első gondolata Hozzád száll fel Istenem…” imával…
Egyszer egy nagyböjt folyamán, amikor első évemet töltöttem a szemináriumban, kipróbáltam, hogy egész végig nem ettem húst. Egy falatot sem. Nagy nehezen, de sikeresen teljesítettem. Ezután pedig felmerült bennem a nagy kérdés: „Megérte?”
Mikor kerülnek ki az ablakokba, az erkélyekre, az ereszekre, az otthonokba a karácsonyi díszek? Habár sűrűn elmarasztaljuk a túl korai ünnepi dekorációért és kínálatért az üzleteket, a sárguló lombkoronák alatt megnyíló adventi vásárokat, valljuk be, mi is szívesen siettetjük a karácsonyt.
A reggeli fél nyolcas szentmisére siettem. A kellemes nyárutó-ízű október elillant, metsző, hideg szél vágott az arcomba, a ködös reggel már-már zúzmarát varázsolt a vasárnapi ébredező városra.
Most készüljetek fel, mert ez nem a hagyományos, cuki-karácsonyi-mézes-mázos-gyerekes-kutyás-illatos történet. Persze tudom, hogy a szülők nem (mind(ig)) ilyenek, és hogy a gyerekeknek nincsenek ilyen gondolataik azért. Mondhatjátok ti is, hogy kritikus, meg túlzó. De minden esetre sok minden tanít ez az írás, szerintem. Vagy legalábbis elgondolkodtat.
A személyes kedvencem következik a kisfilmek közül: “A nagy várakozás”. Nagyon gondolkodtam, de esélytelen a poén lelövése nélkül bármit is írnom. Maximum ennyit: ki miért várja leginkább a karácsonyt?
https://www.youtube.com/watch?v=pSLOnR1s74o
A koszorú negyedik gyertyáját is meggyújtottuk. Nekilendültünk advent utolsó hetének, amely végén karácsony öröme ragyog és hívogat bennünket.