Mostanában azon kaptam magam, hogy minden reggel arra ébredek: bárcsak már karácsony lenne és alhatnék 10-ig… Bárcsak kevesebb lenne a stressz az évvégi hajtásban… De ez nem igazán van összefüggésben a “Szívem első gondolata Hozzád száll fel Istenem…” imával…
Hova lett már a Kisjézus meg a 2017. születésnapja… Ennél sokkal fontosabb dolgok vannak, például túlélni a karácsony előtti hetek rohamát. Biztos más szakmákban is van ez így, de a rendezvényszervezésben különösen. Céges karácsonyok 1300 főig, külföld, vidék, Budapest. Ébredéstől lefekvésig csak pörög az agyam, hogy mi lesz vagy volt aznap és el ne felejtsek valamit.
Mégis hová szorítsak be ide 4 azaz NÉGY adventi gyertyát? Roratekat? Szívvel-lélekkel ajándék készítést vagy beszerzést?
Egy idő után lelkiismeretfurdalásom lett emiatt a hozzáállás miatt… Csak teherként élem meg a várakozást és azt várom csak, hogy alhassak?
Többször háttérbe szorítottam Jézust, vagy a hátam közepére kívántam. De nyilván tudtam, hogy ez így nem működhet…
hirdetésAz elmúlt napokban elkezdtem tudatosan átformálni a gondolkodásom és lecsapni magam akkor, amikor ilyesmi gondolatok jöttek.
Eleinte csak ismétlős jelleggel működött… “Várom az adventet… Fel fogok tudni készülni a karácsonyra… Fogok tudni lelkiséget belevinni az ünnepbe… Fel tudom állítani a helyes prioritást… Tényleg jó lesz…”
Aztán feltűnt hogy a hálaadásnak és a dicsőítésnek óriási ereje van. Eldöntöttem, és Isten mellém állt segíteni. Még valószínűleg örült is nekem! Ezt onnan tudom, hogy Ő megosztja a dolgokat: a szeretetét, örömét. És elkezdtem én is ezt érezni belül.
Szóval így jöttem rá a stressz után, a döntésemnek hála: ebbe a hideg, koszos istállóba kell legjobban egy Jézus. Aki mindent megváltoztat. Azóta minden nap hívom és igyekszem lelkesen fogadni ebben a kaotikus szív-istállóban. Szerencsére neki elég így is, csak ki kell nyitni az ajtót. És már jön is. Megszületik. Beragyog.
És most már nem a munka végét várom, hanem az advent végét, az ünnepet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás