Időnként úgy érezhetjük, szinte teljesen ki kell szakadnunk világnézetünk miatt az átlagemberek életéből, mivel teljesen más az értékrendünk. Amit mi értéknek tekintünk, az a vallástalan ember számára gyakran csak nevetség tárgya, rosszabb esetben abnormálisnak is tekinthetik.
Nap mint nap halljuk, hogy a túláltalánosítás mennyire nem helyénvaló. Rengetegen felhívják arra az emberek figyelmét, hogy nem minden migráns terrorista, nem minden cigány bűnöző, csak hogy két gyakori példát említsek. Ezzel személy szerint én is egyetértek. Azonban az egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ha ezeket a népcsoportokat nem ítéljük el a jelenben történt cselekedetekért, akkor a kereszténységgel miért teszik ezt annyian a középkorban történt események miatt. Ráadásul olyanokért, amelyeket minden hitét komolyan vevő keresztény ember a leghatározottabban elutasít.
Manapság a kereszténység napi rendszerességgel kapja meg kritikaként, hogy ne legyen ilyen szűklátókörű, mutasson nagyobb nyitottságot, elfogadást a világi trendek (enyhén szólva érdekesen értelmezett egyenlőség-és szabadságjogok, sokszínűség és így tovább) képviselői felé. Igen furcsa elvárás, több szempontból is.
Modern világunkban a személyes boldogság kérdése igen meghatározó, talán jobban, mint eddig bármikor. Határaink egyre inkább kitolódnak, napról napra kevesebb dolog számít nem helyénvalónak, cikinek, netán elítélendőnek, mondván, „ha ő ettől boldog, hadd csinálja”. Erre az Egyház válasza az szokott lenni, hogy az igazi boldogságot keresztényként élhetjük meg. Igaz-e ez?