Ha két hete feltették volna nekem a kérdést, hogy a ma élő csaknem nyolc milliárd ember közül kivel ülnék le legszívesebben négyszemközt beszélgetni, valószínűleg Johannes Hartl nevét mondtam volna. Tanításai, könyvei, sőt, zenéi sok-sok éve formálják nem csupán a lelki életemet, de az egész világnézetemet. A szívem majd kiugrott a helyéből örömében, amikor a NEK-re előadóként érkező Hartl elfogadta a felkérést, hogy interjút adjon a 777-nek!
Szeretek enni. De szeretem azokat az időszakokat is, amikor önszántamból úgy döntök, hogy most egy ideig nem fogok jóllakni. Amikor az esti menü kenyér és víz. Szükségem van rá, hogy időnként a böjtölést választva még tudatosabban, még elkötelezettebben forduljak a látható világtól a láthatatlan felé, az emberek tekintetétől az Atya tekintete felé – hiszen „nemcsak kenyérrel él az ember…”[1]
Az élet tele van szépséggel és olyan pillanatokkal, amelyeket érdemes teljesen átélni. Egy színdarab, amely könnyeket fakaszt, egy kiváló steak egy étteremben a legjobb barátainkkal, egy tengerparti naplemente a kedvesünkkel, egy ima, amiben valóban találkozunk a Szenttel… Ezek azok a pillanatok, amelyekért igazán érdemes élni. De ahhoz, hogy ezeket a pillanatokat, amikor eljön az idejük, teljes valójukban át tudjuk élni, a hétköznapokban kell elkezdenünk a felkészülést; napról napra tanulni jelen lenni, megérkezni az itt és mostba.
A világon egyetlen olyan dolog van, amiben minden ember egyetért: egyszer meg fogunk halni. És bár napjainkban alig beszélünk érdemben a halálról, mégis az, hogy egy nap véget ér a földi életünk, alapjaiban határozza meg azt, ahogyan a mindennapjainkat éljük. Az élet végessége hatással van az értékrendünkre, a céljainkra, a kapcsolatainkra; arra, hogy mivel töltjük ezt a 70-80-90 évet, ami rendelkezésünkre áll.
Vajon miért nem olyan a mai egyház, mint amilyen az Apostolok Cselekedeteinek egyháza volt? Mi hiányzik ahhoz, hogy azt a dinamizmust, szellemi pezsgést, erőt, ami az első apostolokat jellemezte, mi is megtapasztaljuk és továbbadjuk? Miért nem olyan hatékony ma az evangelizáció, mint régen, és miért nincsenek csodák, melyek az ősegyházban mindennaposak voltak?
A Szentlelket mindannyian ismerjük. Hiszen nélküle lehetetlen volna Isten felé fordulnunk: „lelkünk csendes Vendége”, ahogy Szent Ágoston ír Róla, a szívünkben él, vezet bennünket az imádságban, segít értelmezni a Szentírást, a lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk, élteti és vezeti az egyházat, és jelen van a szentségekben.
De ez a Szentléleknek csak az egyik arca. És ahogy Jézus végtelenül mély és összetett jellemét sem lehet egyszerűen „kegyelmes és szerető” Istenként bemutatni, a Szentlelket sem lehet csupán a fenti tulajdonságai alapján igazán megismerni. Ő ugyanis sokkal több ennél. Ebben a cikkben szeretném bemutatni a Lélek egy másik arcát, ami talán közelebb visz bennünket pünkösd valódi jelentőségének megértéséhez.
Hodász András atya blogja az önkielégítésről eléggé megmozgatta a kommentelőink billentyűzeteit, érkeztek hozzászólások, melyek értetlenül állnak a cikk mondanivalója előtt, mások azért aggódnak, hogy az egyház elítéli a szexet, a testet vagy éppen orgazmust. Öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Voltál már úgy, hogy egy barátodnak szerettél volna Istenről beszélni, de nem voltál elég bátor hozzá? Vagy épp ötleted sem volt, hogy hogyan kezdj hozzá? Van olyan ismerősöd, aki tényként kezeli, hogy Isten márpedig nincsen, és még gúnyolódik is a keresztényeken? Akkor ez a blog Neked szól.
Szerdán a Facebook felidézett egy emléket a falamon: a feljebb látható kép volt az, amelyet pontosan hat éve rajzoltam és osztottam meg. Akkor tizenhat éves voltam, gimnazista, és nagyon tetszett egy lány, akit még alig ismertem, de teljesen levett a lábamról a mosolya, a jókedve, a kisugárzása; nagyon szerettem volna jobban megismerni…
Előző blogomban a boldogság (hiányának) nyomába eredtünk. Röviden idézzük fel, hogy mik voltak a legfőbb problémák! A halál kultúrája folyik a médiából és járul hozzá korunk hamis, beteg értékrendjéhez, miközben az igazi értékeket próbálják negatív színben feltüntetni. Az emberek hajlamosak mindenféle felesleges tevékenységgel elütni az idejüket, és egyre nehezebben szabadulnak fel maguktól. Jellemző problémák az énközpontúság, a közömbösség, az identitászavar, az önbizalomhiány, és a kiszolgáltatottság érzése, miközben az önuralom hiányát szabadságnak tüntetik fel. És végül megállapítottuk, hogy mindezekre a problémákra csak tüneti kezelési lehetőségek vesznek körül bennünket. Feltettük a kérdést: vajon létezik valódi megoldás? Hogyan lehet megtalálni a boldogságot és a békét? Erről fogok ma írni.